Ahogy azt kiírtam az összesminden Facebook oldalamra, elmentem egy hónap digitális detoxra, vagyis december 8-ig nem megyek fel az oldalra, nem nézek körül, és nem posztolok semmit. Több dologra nem számítottam, az egyik, hogy a közlési kényszeres ember digitális detox alatt feszt blogbejegyzéseket fogalmaz a napi teendők közben, aztán le is ül írni (a Facebook előtt több blogom is volt, hálistennek mindet letöröltem). A másik, amire nem számítottam, hogy elvonási tüneteket fogok tapasztalni.

Függő vagyok, de azért nem kaparom a falat

Rögtön az első nap voltak olyan bevillanásaim, mint a cigiről leszokás közben, ergo valószínűleg az agyam függésközpontja rátekeredett a közösségi médiára. Utána is jártam a dolognak, eddig nem foglalkoztam a témával különösebben, de ahogy láttam, pár éve kezdenek komolyabb tanulmányok megjelenni arról, hogy ugyanolyan szenvedélybetegséggé válhat, mint a játékfüggőség; annyira, hogy az egyik cikkben például azt hiányolták, hogy nincs benne a DSM-V-ben. Valami olyasmi a mechanizmus, hogy az agyban dopamin szabadul fel, ami olyan, mintha jutalmat kapnánk, és ugye hiába érti az ember az irodalmat meg kedveli a komolyzenét, attól még valahol mélyen lakik bennünk egy vadállat, akit kondicionálni lehet, és ami, ha jutalmat kap valamiért, hát, azt csinálni fogja újra. Meg újra. Annyira persze nem vészes a helyzet, mint a cigiről leszokni, nem érzem magam ingerültnek, meg nincsenek testi tünetek, csak egy-két tűszúrásnyi villanás, hogy valami kéne. Mindenesetre elgondolkodtatott a dolog, és az biztos, hogy ha letelik az egy hónap, valahogy korlátozottabban fogom használni az egészet, mint a detox előtt. De egyébként egy új világ nyílt ki. Vagyis egy régi. Azért az életem nagyobb részében nem volt közösségi média.

Jé, fák! Madarak! Könyvek!

Az első nap sorban álltam az utcán a bankautomatánál, reggel, és amint megláttam, hogy ez legalább öt perc lesz, elő is akartam kapni a mobilomat, hogy megnézzem, mi történt. Ja, mondom, detox. Akkor nem nézzük meg. Szóval elkezdtem bámészkodni. Rájöttem, hogy ősz van, és hogy a park, ami mellett az automata van, tele van öreg fákkal. Figyeltem, hogyan rendezték a bokrokat-cserjéket, a köveket stb., a saját kertem miatt minden zöld területet megnézek, hogy ötletet merítsek. Aztán meghallottam a vadlibákat, és ezúttal meg is néztem, ahogy vonulnak. Zseniális, gondoltam magamnak, hogy ehelyett azt szoktam nézni, hogy a Gizi meg a Géza mit gondol a fogamzásgátlásról vagy a női egyenjogúságról meg a macskák ivartalanításáról. Rögtön aznap újra felfedeztem magamnak az olvasást is. Nekiestem egy hatszáz oldalas könyvnek, egy hétvége alatt végeztem is vele (a kutya és a macskák kezdik megtanulni, hogy ha könyv van a kezemben, annak öléggé sokára lesz vége, és addig nélkülözniük kell a társaságomat). Aztán még egynek, meg még egynek. A detox előtt kevesebbet olvastam, ráadásul képes voltam két fejezet között ránézni a Facebookra, aztán ott maradni egy órára. Mert nehogy lemaradjak valamiről...

Amit fájt nem megosztani (eddig)

Igazából két ilyen dolog volt. Az egyik a fenti kép, ami ma készült. Kicsit beteg vagyok (régóta, de nem nagyon, csak annyira, hogy az alapfeladatokon kívül semmit nem csinálok;  azért nem volt még Sig se), és ahogy ma hazaértem, és alig vártam, hogy elnyúlhassak a kis gyógyszeremmel aludni, a cirmosabbik macskám úgy döntött, hogy üljek csak szépen meg a fenekemen, mert ő rajtam akar szunyálni. A másik a lenti videó; mindkét cicám ivartalanodott múlt héten (erről írok majd külön bejegyzést), és amikor végre közeledtek egymáshoz, meg már nem fájt nekik egymásra/mellé feküdni, akkor készült a felvétel. Azon túl, hogy nem tudtam ezt a két dolgot megosztani, az fájt nagyon, hogy a messengert nem lehet kikapcsolni. Meg, hogy egyszer-kétszer fel kellett menjek Facebookra, ugyanis kocsit akarok venni, és ott vannak olyan hirdetések, amik máshol nincsenek. Viszont a hirdetéseken kívül semmi mást nem néztem meg, még az értesítéseket sem, és örömmel tapasztaltam, hogy nem is nagyon érdekel az egész. Valójában, azt hiszem, nem vesztek semmit.

Szerintem egyáltalán nem árulok el semmilyen titkot, ha bevallom: macskabolond vagyok; valószínűleg sejtettétek abból, hogy minden regényemben van fekete macska (bár most kapcsolok, a Sárkánycsalogató 3-ban egy sincs). Így nem csoda, hogy amikor egyik ismerősöm megkeresett, hogy cicaszitterre van szüksége, azonnal elvállaltam. (Nekem ugyanis nincs macskám, mióta a Gömböcömet elragadta tőlem egy autóbaleset.) A küldetés egyszerű: naponta felmenni a lakásba, megetetni és kialmolni a két cicát, meg adni nekik vizet. Aztán, ez már csak extra: játszani velük, meg haverkodni, bár ismerősöm mondta, hogy nagyon bizalmatlanok, az egyik le is kever egyet, ha tolakodó vagy. Nem baj, szerintem minden macskával össze lehet barátkozni, csak időt kell nekik hagyni.

Két apróságról feledkeztem csak meg: az egyik, hogy a macskaalommal ki lehet kergetni a világból, a másik, hogy nagyon durván allergiás vagyok a macskákra.

Mikor tegnap megérkeztem, ajtónyitáskor azon aggódtam, nehogy kilógjon valamelyikük a folyosóra, mert ezt ők állítólag rendszeresen szokták csinálni; de egyszerre soha, mert utálják egymást. A résnyire nyitott ajtón persze mindkettő kisprintelt: a hosszú szőrű fehér, meg a turcsi orrú cirmos is (ő a verekedős). Ilyenkor aztán mondhatod te nekik, hogy gyertek vissza,itt a finom kaja, fenyegetőzhetsz, ciceghetsz, akár fejen is állva is könyöröghetnél, ők csak kóvályognak odakint, szimatolják a lépcsőt, mintha neki akarnának indulni a vakvilágnak, előttem meg már lepergett, hogy kész, első nap elvesztem mindkét cicát, kimennek a vadonba, és soha többet nem találnak haza stb. Aztán eszembe jutott, hogy elég nekik megzörgetni a kajás dobozt. Egyből az ajtóhoz jöttek, de nem hülye macskák, megálltak a küszöbön, és a testbeszédükkel közölték, hogy tudjuk ám, hogy így akarsz minket visszacsalni; és pár pillanatig mintha mérlegelték volna, hogy bejöjjenek-e.

Visszajöttek. Szeparálva kell etetni őket, mert az egyik megeszi a másikét, szóval bezárod a cirmost a fürdőszobába a kis alutasakos cuccával együtt (ez például könnyű, azt hiszem, mindennek így kéne mennie az életben, mint a macskacsalogatásnak alutasakos kajával). Közben én meg elkezdtem kitakarítani az almot, amit nem részleteznék; annyit elmondok azért, hogy felkerült azon élmények listájára, amikről nem szeretnék például egy írói blogon sztorizgatni, de családi vacsora közben sem. Azt hittem, soha nem végzek, elegem volt az egészből, szinte elmondtam a teljes káromkodás- és átokkészletemet. Közben a hosszú szőrű fehér elkezdett figyelni, valahogy úgy, mintha magában röhögött volna azon, ahogy szenvedek. Nekem meg erre elgurult a gyógyszerem, és kicsit emelt hangon megkérdeztem tőle:

− A francért kellett ennyire mélyre eláskálni ezt a sok sz.rt?

Ekkor állt velem szóba először – ugyanis hangosan, hosszan visszanyávogott, de valahogy úgy, mintha azt mondta volna, hogy ők meg itt vannak bezárva két napja, ember nélkül, szóval csak hallgassak. Miután végeztem, körbejárta a macskavécét, és olyan hitetlenkedve nézett rám, mintha azt mondta volna, hogy életében nem látott ilyen béna almozást, volt már egyáltalán dolgom macskákkal?! Azért persze felavatta egy kettes programmal, meg rögtön utána a másik is, én meg szelíd nőiességgel tettem egy-két megjegyzést a felmenőikre.

Úgy gondoltam, kiélvezem a dolog jó részét: a macskázást, szóval leültem a nappaliban, és vártam. (Macskákhoz nem te mész oda haverkodni, vagy ha igen, vállalod a megaláztatást meg a karmolásokat). Oda is jöttek: először a fehér ült le a közelemben. Megnézegetett, aztán lefeküdt, nekem háttal, hogy biztos legyek benne: mélységesen megvet, és nem érdekli a jelenlétem. Kicsit később, amikor elment, a helyére feküdt a cirmos, szintén háttal, hogy ő is biztosítson: egy porszem vagyok. Cirógatás, játék − az nem volt.

Nagyjából húsz percet vártam, de csak annyi történt, hogy összeverekedtek egy kicsit, bemutatták minden tudományukat, hogyan kell egy embert ignorálni, én meg egyre kevésbé kaptam levegőt (mert az allergia, ugye), szóval azzal hagytam magukra őket, hogy kapják be – és hogy hamarosan megint jövök.

Avagy miért tart ilyen sokáig a Sárkánycsalogató 3, miért vergődök vele ennyit, és miért kell ilyen sok utómunka?

Oké, én nem mondom, hogy egyszerű a Sárkánycsalogató első része, vagy a Boszorkányszelídítő, mert nem az -- de minden sajátságos kis nehézségük ellenére könnyebb dolgom volt velük, mint most, ez a harmadik rész alaposan feladja a leckét.

Nem meséltem még nektek a trilógiáról, amivel elkezdtem az egész írósdit, ami annyira berántott, hogy egy évre napi szinten a gép elé ragasztott, mert szerelem volt, meg hajtott a tudat, hogy valószínűleg én nem leszek író, ez egy egyszeri elmebaj, és gyorsan meg kell írnom, mielőtt "elfogy" a lendület (nem fogyott). A trilógiában mozgattam utoljára ennyi makacs, akaratos szereplőt, ennyi érdekütközést, meg kanyargó cselekményszálat, mint a mostani kéziratban. A munkacíme Tornanrenawe, és sok szereplő volt benne, sok motivációval, egyik-másik szorgosan manipulálta a másikat-egyiket, és mindannyiuk kis érzékeny lelkivilágával foglalkozni kellett (kedvencem benne az embergyűlölő szociális munkás, de amúgy remélem, hogy majd megismertethetlek titeket a té világával, így Kevinnel is). Na, utoljára a trilógia egyes részeivel kellett ennyit szívnom utómunkáznom.

Szóval, a Sárkánycsalogató és a Boszorkányszelídítő egy kis felüdülés volt a trilógia és a Sárkánycsalogató 3 között, pedig mondom, néhol velük is meggyűlt a bajom. De egyikben sem volt ennyi szál, ennyi szereplő és motiváció, mint a harmadik részben. Nem spoilerezek, csak gondoljuk végig, hogyan hagytuk ott a Sárkánycsalogató végén Hollusékat, meg a Boszorkányszelídítő végén Berzencét és Adrit, adjunk hozzá egy eseményt, ami beindít egy lavinát, és tegyük fel a kérdést, melyik a legmakacsabb szereplőnk? Ja, hát mindegyik az, egyem a szívüket. Nyilván mind cselekedni kezdenek, és persze, hogy nem akarnak együttműködni egymással, vagy infókat megosztani, amiből jön még egy esemény, meg még egy, amiből lesz egy jó kis lavina. Mellé van egy rejtett szál, ami szerintem a legnehezebb írástechnikai cucc, amivel valaha is dolgoztam (spoiler nélkül nem mondhatok róla többet), ami ha hibátlanul sikerül, nem bukik egy állomáson sem, akkor pezsgőt fogok bontani, pedig utálom.

Mert azért az minden kéziratnál ott lóg a levegőben, hogy nem lesz belőle könyv, és ettől még akkor is parázni szoktam, amikor atombiztosnak érzem a sztorit (mint ahogy egyébként most is). Több állomáson is bukhat: az első én vagyok (itt már átment, igaz, sok-sok hibajegyzettel). Később a próbaolvasáson; ez a fázis majdnem olyan para, mint a megjelenés - mert először olvassa más is rajtam kívül. És még utána is előfordulhat, bár az én próbaolvasóim nagyon ott vannak; szerintem ha rajtuk átmegy valami, az már később nem fog bukni.

Szóval olyasmikkel szórakoztatom magam, mint hogy visszaolvasom az előző két kötetben egy-egy karakter összes jelenetét, vagy két szereplő közös jeleneteit, meg amikor már nagyon éjfél van, és elolvasom a következő jegyzetemet, hogy "nem látom a karaktert" vagy "Legyen határozottabb, de közben érezzük, hogy fél" - na olyankor eszembe szokott jutni, hogy makramézhatnék is inkább, pedig azt se tudom, pontosan mi az.

Avagy miért jött létre a Lidércmegálló, és mi várható a továbbiakban.

A Lidércmegálló egy interaktív meseregény, ami a Facebookon született, egy hónapon keresztül napi egy rész került publikálásra, és a cselekmény folytatását az olvasók döntötték el a hangulatjelekkel. 2017. február 20.-án indult, az utolsó rész március 20.-án került ki, és összesen harminc epizódból állt ami ellentmond annak, hogy a számozás szerint 29. Mert még a legelején elbaltáztam a számozást, és igazából akkor volt rendben, amikor a 25. résznél újra elrontottam, amit visszaírtam a rosszra végül.

Miért jött létre?

Hogy miért kezd valaki interaktív regénybe, amikor íróként van elég baja kéziratjavításokkal, az egy hosszabb történet.

Én ugye azért írok, mert a) el akarok mesélni valamit, b) azt a valamit meg akarom osztani.

A megosztás tök egyszerű például az előadóművészeknek: azonnal létrejön a közös élmény, a visszacsatolás, amikor ő benne van a flow élmény közepében, realtime viszi magával a közönséget, vagy fordítva.

Na ez az, ami az írónál nincs.

Az író fejében lidércek kergetnek embereket egy elátkozott erdőben, vagy sárkányok repkednek a Gellért-hegy felett, és amikor végre eljut addig a jelenetig, ahol minden kiderül, vagy összeomlik a karakter, vagy szörnyek kergetnek más szörnyeket, egyszer csak felnéz – és nincs is ott senki, csak néhány szobanövény, jobbik esetben egy macska.

Vagy van ott valaki, akit azzal sújt az élet, hogy az íróval él, és minden felnézésre tikkelni kezd, mert jönnek az olyan mondatok, hogy „Fú, most van az a jelenet, amikor…” vagy „Olyan ötletem van, hogy…”. Az író meg vagy észre se veszi az enyhén türelmetlen tekinteteket, vagy nem érti őket. Pedig jobban belegondolva, én sem örülnék, ha egy filmből csak egy-két jelenetet mesélnének el, azt is úgy, hogy a felét se értem.

Igen, a megjelent könyv is átadja az élményt. Hosszú hónapokkal azután, hogy az író végigment a kalandon, vagyis maga is végigizgulta az egészet. Találkozik az olvasóival is dedikálásokon, rendezvényeken. Hónapokkal azt követően, hogy átélte a kalandot – vagyis addigra már egy teljesen más kalandban van benne.

Na, ezért született a Lidércmegálló. Minden várakozásomat felülmúlta, fantasztikus élmény volt együtt „sztoriban lenni”, valós időben, közösen átélni, ahogy alakul a történet.

Némi nosztalgiázás

Sokkal bevállalósabb döntések születtek, mint amire számítottam. Sötét lidércbusz? Ah, ugyan, szálljunk fel, semmi baj nem lesz itten. Gyanús öregasszony, aki lehet, hogy boszorkány? Ó, nem bánt, vágjuk fel a fáját, együnk a kajájából, még aludjunk is nála. Elátkozott mocsár? Király, menjünk oda! Fogalmunk sincs, mit csinál egy lidérc a gazdájával, de már a félelmünket megette, szóval valami túlvilági izé, amivel jobb lenne vigyázni? Hát fogadjuk örökbe!

Ezen a választáson lepődtem meg először:

Hogy átmentünk a Boráros-téren guggolásban. Azóta is eszembe jut, ha véletlen oda keveredek (ha a kiforrott, profi Boráros-tér elkerülő technikám ellenére csak ott lyukadok ki).

Azt is bírtam, hogy milyen vagány főhőst kerekítettetek. A béta verzióban pár diáig végigvittem mindkét szálon a sztorit, és a kevésbé tökös választásoknál a srác is kicsit félősebb, szerényebb lett, úgy kellett belelökdösni az eseményekbe.

Volt sok „mi lenne, ha” kérdés a kommentek között. Itt egy dia a bétaverzióból. Ez történt volna, ha lerázzuk a macskát (ő persze utánunk jött volna a villamosra, de ott is leráztuk volna), és bemegyünk dolgozni.

Volt az a rész, amikor kértem, hogy segítsetek elnevezni egy lidércet. Na, az azért volt, mert valamiért mindig a lidércnevekkel vagyok a legnagyobb bajban; a Sárkánycsalogató 3-ban például van egy, amivel nem vagyok elégedett, és találtam is a kommentek között olyan nevet, amit majd beleírok. :3

És most mi lesz?

Először feldolgozom, hogy vége. Hogy nem kell esténként részt írni; beleépült a napi rutinba, és hiányzik. Utána csinálok mindenféle más írós dolgot. Például felkészítem a Sárkánycsalogató 3-at a próbaolvasásra. Meg talán adok már neki valami címet is végre. De ez csak egy. A másik: megírom a Lidércmegállót. Rendesen, egyes szám harmadik személyben, mint bármilyen regényt. Amiből lesz egy e-book, amit megosztok veletek. Merthogy ezt a kisregényt együtt írtuk, ugye. (Ez olyan két héten belül meg is valósul majd).

Aztán április 24.-én folytatódik a Lidércmegálló. Kap egy kis upgrade-et, több mindenben dönthettek majd: helyszínek, karakterek, nevek, meg még ki tudja, mi jut majd eszembe.

Addig meg jövök ezzel-azzal, ami csak úgy spontán eszembe jut, ilyenkor kéziratjavításnál sokat szoktam postolni arról, hol tart a folyamat, szoktam részleteket kitenni, írni eseményekről, kávékról, csirkékről, mindenfélékről. És még az is lehet, hogy kérdésem lesz, hogy például legyen-e valami extra a Lidércmegálló e-bookban, meg a folytatással kapcsolatban már jóval a kezdés előtt kérdezek majd.

Meg persze jövök az e-bookal hamarosan.

Vigyázzatok a lidércekkel addig!

...kaptam meg ma a teljesen jogos kérdést, hiszen március van, mindenki most jelenti be a Könyvfesztiválra megjelenő könyveket. Szóval most adok egy határozott és biztos választ a kérdésre.

A rövid verzió: valamikor idén, legkorábban ősszel.

A hosszabb verzió: Ugyan tavaly jelent meg az első könyvem (a Sárkánycsalogató), de ez nem azt jelenti, hogy tavaly óta írok; egészen pontosan négy éve, két hónapja és öt napja (de ki számolja, ugye). Ami csak amiatt érdekes, hogy főállás mellett csapatom, és nagyjából a szabadidőm kilencven százalékát lefedi az írás (a maradék tízben szoktam pl. élni, meg aludni, de az alvásra még visszatérünk). És ez nagyjából olyan, mint évekig tolni egy  egy eléggé intenzív másodállást - hiába csinálsz valamit szenvedéllyel, ugyanúgy (ha nem jobban) ki tudod magad zsigerelni vele, mint valami semleges főállással, csak kicsit később veszed észre. 

Elkészültem a harmadik rész első változatával február elején, és akkor már cirmogtam itt egy bejegyzésben, hogy eszméletlenül kimerültem, és a szervezetem igen világosan megmagyarázta, hogy folytathatom én ezt így, éjszakázhatok minden hétvégén, meg szabi alatt (meg néha hétközben, khm), persze, csak kb még egy év, és aztán  egy könyv se lesz. Szóval visszavettem az arcból egy kicsit, vagyis drasztikusan lecsökkentettem az írásra fordítható időt.

Az eredeti terv az volt, hogy nagyjából március elején kezdem meg az utómunkákat a Sárkánycsalogató harmadik részével - csakhogy jött a Lidércmegálló.

A Lidércmegálló egy nagyon régi álom volt, már tavaly el akartam kezdeni, csak mindig volt a "majd később" faktor. Amire nem számítottam: teljesen leköti az írós kapacitásaimat, így a harmadik résszel majd akkor tudok foglalkozni, ha véget ér. Az utómunkák alsó hangon minimum három hónapot vesznek igénybe: először áthúzok rajta két javítást, utána egy harmadikkal felkészítem a próbaolvasásra, majd a vélemények alapján újra kijavítom, még egy utolsó körrel a stílust is javítom - és még csak ez után kerülhet a kiadóhoz.

Szóval türelmet kérek, igyekszem én, most hétvégén is nagy volt a kísértés, hogy leüljek, és megkezdjem a javítást, de akkor megint hajnalig toltam volna, és ahogy megbeszéltem magammal, azt nem lehet. :o Meg, ha magamért nem is aggódnék, valószínűleg, ha párhuzamosan tolnám a kettőt, vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkét projekt minősége romlana.

Azért a biztonság kedvéért holnap feladok egy lottót, és ha nyerek, akkor persze hamarabb lesz harmadik rész :D De nem valószínű, tök bénák, soha nem találják el a sorsoláson a számokat, amiket bejelöltem.... :/

Ez történt a héten a Lidércmegállóban varjútoll-, lidérc- és fekete macska ügyben.

Egy nyirkos, ködös hétfő reggelen a négyes-hatos megállójában ácsorogsz, és azon gondolkodsz, hogy beteget kellett volna jelentened. Zúg a fejed, fáj is, enyhe hányingerrel küzdesz. Eszedbe jut a tegnap esti sörözés a kollégákkal, és arra gondolsz, hogy az utolsó feles már nem kellett volna.

Viszonylag kevesen vannak a megállóban, két csaj neked jobbra az esti buliról beszélget, a hátad mögött ácsorgó hajléktalan úgy köhög, hogy azt hiszed, kiszakad a tüdeje, melletted egy srác a mobilját nyomkodja. Eldöntöd, hogy ma az irodában a minimumra fogod korlátozni az erőfeszítéseket, vagyis bekapcsolod a túlélő módot. És valahol veszel egy kólát is.

De hol van már a villamos? – nézel előre, és ekkor meglátod a fekete macskát.

Veled szemben ücsörög, néhány lépésre, és téged méricskél. Aranyszínű nyakörve van, megvető macska-tekintetében gúny villan, mintha téged bírálna. Nem is bírod sokáig, hamar félrenézel, és reméled, hogy mire visszafordulsz, már sehol se lesz.

Persze még mindig ott ül előtted, és amikor találkozik a tekintetetek, azt mondja:

– Tegnap eltettél egy varjútollat. Add vissza!

Először nem is vagy benne biztos, hogy tényleg ő szólt. Körbepillantasz, de mindenki a maga dolgával foglalkozik, mintha észre se vették volna a macskát. Meg téged se, szóval nem az utasok közül szólított meg valaki – hanem a macska.

Visszafordulsz, és tanácstalanul nézed őt. Türelmetlen várakozással néz rád, és eszedbe jut, hogy tegnap este valóban találtál egy varjútollat, amit betettél a hátizsákodba – ami valószínűleg még mindig nálad van.

Bámuljátok egymást, a macska és te. Aztán rájössz, hogy kell a francnak egy varjútoll, ráadásul a beszélő macska pont eggyel több probléma, mint amire szükséged van ma reggel. Már veszed is le a hátizsákot, hogy visszaadd neki. Aztán félbehagyod a mozdulatot. Miért fontos egy macskának egy varjútoll? Mi van, ha bajba kerülsz, ha nekiadod?

– Jó, de előbb mondd meg, miért adjam oda.

Dühösen megcsóválja a farkát. A szemed sarkából látod, hogy a körülötted várakozók elkezdenek eloldalazni mellőled, mert azt hiszik, magadban beszélsz, és ebből rá is jössz, hogy csak te hallod őt.

– Mert ha ideadod, nem átkozlak békává – mondja.

Eszedbe jutnak a boszorkányok a mesékből. Nekik van fekete macskájuk, de azok nem beszélnek, csak ülnek a seprű nyelén, és ki tudja, miben segítik a boszorkányt. Pár pillanatra elkalandoznak a gondolataid: hogy milyen jó lenne most az ágyban lenni, mesét olvasni, és bealudni a könyv fölött.

Aztán eszedbe jut, hogy ez a macska totál hülyének néz téged, ennyi idő alatt már vagy hatszor elátkozhatott volna, hogy simán elvegye tőled a varjútollat.

– Aha – bólogatsz nem túl nagy meggyőződéssel. – Évek óta szeretnék béka lenni. Átkozz el. Legalább nem kell bemennem dolgozni.

– Csak egyszer változzak vissza, olyan rontást teszek rád, hogy hetekig szívószállal iszod a turmixot a fertőzőosztályon!

– Na persze.

Kanyarint egyet a farkán, és valahogy megváltozik a tekintete; egy pillanatra dühös lesz, aztán elgondolkodó, majd mintha rájönne, hogy taktikát kell váltania, bizalmasan közelebb lép hozzád.

– Ide hallgass! Ha visszaadod, gazdagon megjutalmazlak: hét véka ezüstöt, hét véka aranyat kapsz!

Megpróbálod elképzelni, hogy az mennyi lehet. Vékát láttál már dokumentumfilmben, valami bazi nagy kosár, egy is jól jönne, nemhogy hét. Egy havi lakbérrel el vagy maradva, már nem tudod, milyen mesét találj ki a főbérlődnek hó elején. De vajon honnan lenne egy macskának ennyi aranya? Ennyi talán még a Nemzeti Bankban sincs! Meg hol tartja? A nem létező zsebében?

Aztán leesik, hogy ez a macska beszél. Vagyis eddig mindent rosszul tudtál a világ működéséről. A tollat mindenképpen vissza akarod adni neki, de nem akarod elkapkodni. Ezernyi kérdésed lenne hozzá, nem akarod csak úgy elengedni. Azonban lelkesedést sem akarsz mutatni, anélkül is elég nagy arca van. Szóval csak ezt kérded:

– Honnan lenne egy macskának annyi aranya?

Természetesen észrevette a lelkesedésed, és nyeregben kezdi érezni magát. Ráérősen körülnéz, megcsóválja a farkát, mintha fel akarna csigázni. Jó sokára válaszol.

Avagy miért van most kevés post, kevés írós dolog, kevés minden.

Az idő nagy részében nem nagyon vannak nehézségek az életemben, legalábbis nem olyanok, amiket ne lehetne megoldani egy széles, magabiztos mosoly, vagy egy szívből jövő, népies, nőietlen káromkodás kíséretében.

Év elején viszont be szokott ütni a krach. Nem tudom, miféle ördögi, túlvilági mechanizmus működik ilyenkor a háttérben, de ilyenkor becsődül minden. Amivel baj lehet, ami el tud romlani, az ilyenkor meg is teszi. Aztán február végén jön általában a felszálló ág, és egész évben békén vagyok hagyva problémaügyileg, szóval alapvetően ki vagyok békülve az elosztással.

Most ugye írás is volt közben, és  ez a harmadik rész, vagyis a vele való munka tökéletesen leszívta az energiáimat. Ezen a hétvégén kellene kezdeni az utómunkákat, de képtelen vagyok rá: egyelőre attól is fáradt vagyok, ha a plafont bámulom (mert miért is nincs csukva a szemem, és alszom inkább? Ugye). Alapvetően úgy szoktam, hogy ha kész a kézirat első változata, két hetet pihentetem, hogy friss szemmel tudjak kötözködni vele (vagyis megkezdeni a javítást), és ez idő alatt én is tudok pihenni.

Csakhogy: éve eleje van., mint mondtam. Szóval pihenés elfelejtve: van mindenféle katasztrófa: anyagi, karrierügyi stb. (és most, most volt képes kitalálni a hűtőm, hogy elromlik), és az ezekkel járó problémamegoldás. Utóbbi jól alakul, látom már az alagút végén a fényt, de a munka utáni rohangálás összeadódott az egyéb feladatokkal (például a háztartási dolgokkal meg a zongoratanulással), generált egy hetek-óta-nem-alvás spirált, ami abból az energiából, ami a kézirat után maradt, kivett még vagy hetven százalékot. 

Ez a kimerültség egyrészt a plafonbámulásban ütközik ki, másrészt abban, hogy elértem azt a szintet, hogy mindenféle baromságot csinálok. Például vettem ma egy Huawei headsetet, ugyanis az előző elromlott (Helló, év eleji pechszéria!). Még a buszon feltettem, és konstatáltam, hogy nincsenek mély hangok. Hát, én békés ember vagyok, de most feltámadt szörnyű haragom, hogy visszamegyek a boltba, és megmondom, hogy ennyi pénzért szeretném hallani a basszust a Hiperkarma alatt, tehát vegyék vissza, vagy adják vissza a pénzemet, különben rájuk szabadítom az alvilág minden sötét lényét (meg írok a fogyasztóvédelemnek is). Aztán, két perccel a track elindítása, és szerencsére jóval a boltba-visszamenés előtt rájöttem, hogy fordítva tettem fel a fülest, azért nem volt basszus. Remek. A másik: a spontán alvás bárhol. Itthon leültem a gép elé, hogy elintézzek egy nagyon fontos NAV ügyintézést, és elaludtam pár percre, csak úgy, a gép előtt ülve. Rájöttem, hogy szörnyű élmény  az ABEV képernyőjét látni közvetlenül ébredés után (Ha még soha nem láttad: szerencsés vagy).  Megfordult a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet, pedig a NAV-os cucc dátumhoz kötött, ma és kizárólag ma lehet beküldeni, de már olyan szinten voltam, hogy fontolóra vettem: egy kiadós alvás megér egy büntetést. (Aztán persze megcsináltam).

Szóval, most fogom magam, kikapcsolom a gépet, megvárom, hogy lemenjen a mosás (remélem, nem árasztom el vele a szomszédot, meg nem megy tönkre a mosógép is), utána alszom vagy huszonnégy órát, és aztán - nem, még nem kéziratot javítok. Valami sokkal jobb írós dolgot csinálok. Holnap azt is elárulom nektek, hogy mit. ;)

Kövezzetek meg, de én szeretem a telet. A havat, a hideget, a fagyot, a zúzmarás reggeleket, a csúszós utakat (ó, amikor még vezettem! – na akkor például nem szerettem), a sálakat, sapkákat, kesztyűket – és a tényt, hogy nincs meleg. (Igen, jó a tipp, a meleget nem szeretem). Mióta a városban élek, még barátibb viszonyt ápolunk, a tél meg én. Ugyanis tíz évet ingáztam, vidék és munkahely viszonylatban, és a mai napig belém áll az ideg, amikor hóesést nézek a munkahelyem ablakából: vajon haza fogok jutni? Beállt-e a tízes út, lefagyott-e az úttest a Kopár-csárdánál, vagy keresztbe fordult-e az egy centis havon egy kamion a solymári körforgalomnál? Mert ha igen, jobban jársz, ha szállást szerzel valami ismerősnél, mert mire hazaérsz, le se kell vetkőznöd, jöhetsz is vissza.

De most? A reflexszerű pánik azonnal elmúlik, amint eszembe jut, hogy most már itt lakok, szóval nem kell aggódnom holmi vidéki utak állapota miatt, és felhőtlenül élvezhetem a tél minden áldását. Illetve: élvezhetném; ha nem akadna mindig valaki a környezetemben, aki el akar rángatni korcsolyázni.

Minden invitálásra kijelentem, hogy életemben nem volt még korcsolya a lábamon, és nem harminc felett tervezem elkezdeni, ez tipikusan olyan dolog, amiről ha lemaradtál gyerekkorodban, akkor így jártál; ha létezik lélekvándorlás, felveszem az újjászületésem előtti listára, hogy „Ja, és megtanulni korcsolyázni.” Erre szokott jönni az érv: hogy de nem is veszélyes. Végig szoktam futtatni, hogyan közlekedek a három hetes, jéggé változott, letaposott havon (amúgy ez az új, „nem takarítjuk a járdát” divat nem tetszik): máskor dinamikus és határozott lépteim tojógalamb-totyogássá szelídülnek, mindenbe belekapaszkodok, amibe csak lehet (kerítés, oszlop, bokor, fa, másik járókelő, saját magam) – logikusnak tűnik, hogy önszántamból nem megyek a jégre. Erre szoktam megkapni, hogy ki kell lépni a komfortzónából. Jó, jogos, még soha nem feküdtem hat hétig fekvőgipszben, nyilván egyszer azt is ki kell próbálni – de inkább kihagynám.

A másik érv, hogy hamar meg lehet tanulni. Jó, ezt nem tudhatom, lévén még soha nem próbáltam. Elképzelem, ahogy „tanulok.” Hogy kezem-lábam széttárva, kapaszkodó után kalimpálok, miközben akaratom ellenére haladok valahova. Aztán előbb-utóbb csak nekicsattannék a pálya falának (vagy mijének). Ez még csak nem is annyira kínos. Hanem az, ha elesnék, és mondjuk sérülés nélkül megúsznám. Hogy a fenébe állnék fel?

Azért néha elgyengülök, nézek pályákat, árakat, videókat boldog korcsolyázókról, de érzem, hogy erről én már lemaradok. Ti viszont menjetek, ha tudtok, mert jön az enyhülés, az eső, és még ki tudja, mi, ami a tavasszal jár.

Például a bogarak. Egyszer azt is elmesélem, hogyan állunk egymással, a bogarak, és én.

Hoztam egy kivágott jelenetet az új részből, ami nekem nagyon tetszett ugyan, de azon kívül, hogy kacskaringóztunk összevissza a karakterekkel, nem nagyon adott hozzá a sztorihoz, így mennie kellett...

Hollus délben arra ébredt, hogy csörög a mobilja. Alig találta meg a franciaágy másik oldalán, egy takaró alatt, aztán meg kétszer is elejtette, mire meg tudta fogni. Akkor meglátta, hogy Józsi keresi.

− Igen?

− Mi van, átalszod az egész napot?

Hollus visszatette a fejét a párnára.

− Komolyan felhívtál, hogy szívd a vérem? Ennyi pénzed van telefonálgatni?

− Valami van a Toronnyal. Itt van a nyakamon egy rakás suttyó csempész, hogy nincs térerő a Hetedik Királyságban, és az összes netfüggő boszorkány meg gyógyító a tarkóján pörög odaát, mert nem megy a torrent.

Torrent, mi? – gondolta Hollus, és megpróbálta elképzelni, ahogy a komoly, beképzelt, pökhendi udvari népnek nem hasítanak lefele a sorozatok meg a pornó.

− És miért most szólnak? – kérdezte, amikor rájött, hogy a fiú azért hallgat a vonal másik végén, mert választ vár tőle.

− Talán mert… mert nem volt térerejük?

Na persze, gondolta Hollus. Nem tudnak egyik világból a másikba telefonálni. Nyilván el lettek kapatva, mint a budapesti ügyfelek, és azt hitték, ha nem szólnak, is megjavítja a szolgáltató a hibát. Vagyis ő és Józsi. Viszont, fűzte tovább a gondolatot, a Hetedik Királyságnak nincs hűségszerződése, tehát ha ők nem szolgáltatnak, nem fognak fizetni nekik. Vagyis muszáj minél előbb intézkedni.

− Megyek.

Pedig teljesen más tervei voltak mára. Nem volt benne a programban a Torony, meg az idióta csempészek.

− Igyekezz! − morogta Józsi.

Hollus bosszúsan ült fel, és egy kicsit sem erőltette meg magát, hogy elnyomja rátörő ásítást.

− Zavard el a csempészeket, mire odaérek. Nem akarok beszélni velük.

− Na persze, és hogyan? Kergessem el őket bottal? Téged akarnak!

− Józsi. Komolyan mondom, nem szállok le, ha meglátom őket a hegytetőn.

A fiú úgy hallgatott a vonal másik végén, mintha megsejtette volna, hogy valami gond van, Hollus nem szeszélyből nem akar találkozni velük.

− Jó.

A férfi kikászálódott az ágyból, és közben megjegyezte:

− Helyes. Komolyan mondom, nem volt nálad jobb tanítványom a Nagyseggű Antal óta, aki képes volt egyszerre két széken ülve…

− Bekaphatod − bontotta a vonalat Józsi.