Ahogy azt kiírtam az összesminden Facebook oldalamra, elmentem egy hónap digitális detoxra, vagyis december 8-ig nem megyek fel az oldalra, nem nézek körül, és nem posztolok semmit. Több dologra nem számítottam, az egyik, hogy a közlési kényszeres ember digitális detox alatt feszt blogbejegyzéseket fogalmaz a napi teendők közben, aztán le is ül írni (a Facebook előtt több blogom is volt, hálistennek mindet letöröltem). A másik, amire nem számítottam, hogy elvonási tüneteket fogok tapasztalni.

Függő vagyok, de azért nem kaparom a falat

Rögtön az első nap voltak olyan bevillanásaim, mint a cigiről leszokás közben, ergo valószínűleg az agyam függésközpontja rátekeredett a közösségi médiára. Utána is jártam a dolognak, eddig nem foglalkoztam a témával különösebben, de ahogy láttam, pár éve kezdenek komolyabb tanulmányok megjelenni arról, hogy ugyanolyan szenvedélybetegséggé válhat, mint a játékfüggőség; annyira, hogy az egyik cikkben például azt hiányolták, hogy nincs benne a DSM-V-ben. Valami olyasmi a mechanizmus, hogy az agyban dopamin szabadul fel, ami olyan, mintha jutalmat kapnánk, és ugye hiába érti az ember az irodalmat meg kedveli a komolyzenét, attól még valahol mélyen lakik bennünk egy vadállat, akit kondicionálni lehet, és ami, ha jutalmat kap valamiért, hát, azt csinálni fogja újra. Meg újra. Annyira persze nem vészes a helyzet, mint a cigiről leszokni, nem érzem magam ingerültnek, meg nincsenek testi tünetek, csak egy-két tűszúrásnyi villanás, hogy valami kéne. Mindenesetre elgondolkodtatott a dolog, és az biztos, hogy ha letelik az egy hónap, valahogy korlátozottabban fogom használni az egészet, mint a detox előtt. De egyébként egy új világ nyílt ki. Vagyis egy régi. Azért az életem nagyobb részében nem volt közösségi média.

Jé, fák! Madarak! Könyvek!

Az első nap sorban álltam az utcán a bankautomatánál, reggel, és amint megláttam, hogy ez legalább öt perc lesz, elő is akartam kapni a mobilomat, hogy megnézzem, mi történt. Ja, mondom, detox. Akkor nem nézzük meg. Szóval elkezdtem bámészkodni. Rájöttem, hogy ősz van, és hogy a park, ami mellett az automata van, tele van öreg fákkal. Figyeltem, hogyan rendezték a bokrokat-cserjéket, a köveket stb., a saját kertem miatt minden zöld területet megnézek, hogy ötletet merítsek. Aztán meghallottam a vadlibákat, és ezúttal meg is néztem, ahogy vonulnak. Zseniális, gondoltam magamnak, hogy ehelyett azt szoktam nézni, hogy a Gizi meg a Géza mit gondol a fogamzásgátlásról vagy a női egyenjogúságról meg a macskák ivartalanításáról. Rögtön aznap újra felfedeztem magamnak az olvasást is. Nekiestem egy hatszáz oldalas könyvnek, egy hétvége alatt végeztem is vele (a kutya és a macskák kezdik megtanulni, hogy ha könyv van a kezemben, annak öléggé sokára lesz vége, és addig nélkülözniük kell a társaságomat). Aztán még egynek, meg még egynek. A detox előtt kevesebbet olvastam, ráadásul képes voltam két fejezet között ránézni a Facebookra, aztán ott maradni egy órára. Mert nehogy lemaradjak valamiről...

Amit fájt nem megosztani (eddig)

Igazából két ilyen dolog volt. Az egyik a fenti kép, ami ma készült. Kicsit beteg vagyok (régóta, de nem nagyon, csak annyira, hogy az alapfeladatokon kívül semmit nem csinálok;  azért nem volt még Sig se), és ahogy ma hazaértem, és alig vártam, hogy elnyúlhassak a kis gyógyszeremmel aludni, a cirmosabbik macskám úgy döntött, hogy üljek csak szépen meg a fenekemen, mert ő rajtam akar szunyálni. A másik a lenti videó; mindkét cicám ivartalanodott múlt héten (erről írok majd külön bejegyzést), és amikor végre közeledtek egymáshoz, meg már nem fájt nekik egymásra/mellé feküdni, akkor készült a felvétel. Azon túl, hogy nem tudtam ezt a két dolgot megosztani, az fájt nagyon, hogy a messengert nem lehet kikapcsolni. Meg, hogy egyszer-kétszer fel kellett menjek Facebookra, ugyanis kocsit akarok venni, és ott vannak olyan hirdetések, amik máshol nincsenek. Viszont a hirdetéseken kívül semmi mást nem néztem meg, még az értesítéseket sem, és örömmel tapasztaltam, hogy nem is nagyon érdekel az egész. Valójában, azt hiszem, nem vesztek semmit.