Szerintem egyáltalán nem árulok el semmilyen titkot, ha bevallom: macskabolond vagyok; valószínűleg sejtettétek abból, hogy minden regényemben van fekete macska (bár most kapcsolok, a Sárkánycsalogató 3-ban egy sincs). Így nem csoda, hogy amikor egyik ismerősöm megkeresett, hogy cicaszitterre van szüksége, azonnal elvállaltam. (Nekem ugyanis nincs macskám, mióta a Gömböcömet elragadta tőlem egy autóbaleset.) A küldetés egyszerű: naponta felmenni a lakásba, megetetni és kialmolni a két cicát, meg adni nekik vizet. Aztán, ez már csak extra: játszani velük, meg haverkodni, bár ismerősöm mondta, hogy nagyon bizalmatlanok, az egyik le is kever egyet, ha tolakodó vagy. Nem baj, szerintem minden macskával össze lehet barátkozni, csak időt kell nekik hagyni.

Két apróságról feledkeztem csak meg: az egyik, hogy a macskaalommal ki lehet kergetni a világból, a másik, hogy nagyon durván allergiás vagyok a macskákra.

Mikor tegnap megérkeztem, ajtónyitáskor azon aggódtam, nehogy kilógjon valamelyikük a folyosóra, mert ezt ők állítólag rendszeresen szokták csinálni; de egyszerre soha, mert utálják egymást. A résnyire nyitott ajtón persze mindkettő kisprintelt: a hosszú szőrű fehér, meg a turcsi orrú cirmos is (ő a verekedős). Ilyenkor aztán mondhatod te nekik, hogy gyertek vissza,itt a finom kaja, fenyegetőzhetsz, ciceghetsz, akár fejen is állva is könyöröghetnél, ők csak kóvályognak odakint, szimatolják a lépcsőt, mintha neki akarnának indulni a vakvilágnak, előttem meg már lepergett, hogy kész, első nap elvesztem mindkét cicát, kimennek a vadonba, és soha többet nem találnak haza stb. Aztán eszembe jutott, hogy elég nekik megzörgetni a kajás dobozt. Egyből az ajtóhoz jöttek, de nem hülye macskák, megálltak a küszöbön, és a testbeszédükkel közölték, hogy tudjuk ám, hogy így akarsz minket visszacsalni; és pár pillanatig mintha mérlegelték volna, hogy bejöjjenek-e.

Visszajöttek. Szeparálva kell etetni őket, mert az egyik megeszi a másikét, szóval bezárod a cirmost a fürdőszobába a kis alutasakos cuccával együtt (ez például könnyű, azt hiszem, mindennek így kéne mennie az életben, mint a macskacsalogatásnak alutasakos kajával). Közben én meg elkezdtem kitakarítani az almot, amit nem részleteznék; annyit elmondok azért, hogy felkerült azon élmények listájára, amikről nem szeretnék például egy írói blogon sztorizgatni, de családi vacsora közben sem. Azt hittem, soha nem végzek, elegem volt az egészből, szinte elmondtam a teljes káromkodás- és átokkészletemet. Közben a hosszú szőrű fehér elkezdett figyelni, valahogy úgy, mintha magában röhögött volna azon, ahogy szenvedek. Nekem meg erre elgurult a gyógyszerem, és kicsit emelt hangon megkérdeztem tőle:

− A francért kellett ennyire mélyre eláskálni ezt a sok sz.rt?

Ekkor állt velem szóba először – ugyanis hangosan, hosszan visszanyávogott, de valahogy úgy, mintha azt mondta volna, hogy ők meg itt vannak bezárva két napja, ember nélkül, szóval csak hallgassak. Miután végeztem, körbejárta a macskavécét, és olyan hitetlenkedve nézett rám, mintha azt mondta volna, hogy életében nem látott ilyen béna almozást, volt már egyáltalán dolgom macskákkal?! Azért persze felavatta egy kettes programmal, meg rögtön utána a másik is, én meg szelíd nőiességgel tettem egy-két megjegyzést a felmenőikre.

Úgy gondoltam, kiélvezem a dolog jó részét: a macskázást, szóval leültem a nappaliban, és vártam. (Macskákhoz nem te mész oda haverkodni, vagy ha igen, vállalod a megaláztatást meg a karmolásokat). Oda is jöttek: először a fehér ült le a közelemben. Megnézegetett, aztán lefeküdt, nekem háttal, hogy biztos legyek benne: mélységesen megvet, és nem érdekli a jelenlétem. Kicsit később, amikor elment, a helyére feküdt a cirmos, szintén háttal, hogy ő is biztosítson: egy porszem vagyok. Cirógatás, játék − az nem volt.

Nagyjából húsz percet vártam, de csak annyi történt, hogy összeverekedtek egy kicsit, bemutatták minden tudományukat, hogyan kell egy embert ignorálni, én meg egyre kevésbé kaptam levegőt (mert az allergia, ugye), szóval azzal hagytam magukra őket, hogy kapják be – és hogy hamarosan megint jövök.