Ez történt a héten a Lidércmegállóban varjútoll-, lidérc- és fekete macska ügyben.

Egy nyirkos, ködös hétfő reggelen a négyes-hatos megállójában ácsorogsz, és azon gondolkodsz, hogy beteget kellett volna jelentened. Zúg a fejed, fáj is, enyhe hányingerrel küzdesz. Eszedbe jut a tegnap esti sörözés a kollégákkal, és arra gondolsz, hogy az utolsó feles már nem kellett volna.

Viszonylag kevesen vannak a megállóban, két csaj neked jobbra az esti buliról beszélget, a hátad mögött ácsorgó hajléktalan úgy köhög, hogy azt hiszed, kiszakad a tüdeje, melletted egy srác a mobilját nyomkodja. Eldöntöd, hogy ma az irodában a minimumra fogod korlátozni az erőfeszítéseket, vagyis bekapcsolod a túlélő módot. És valahol veszel egy kólát is.

De hol van már a villamos? – nézel előre, és ekkor meglátod a fekete macskát.

Veled szemben ücsörög, néhány lépésre, és téged méricskél. Aranyszínű nyakörve van, megvető macska-tekintetében gúny villan, mintha téged bírálna. Nem is bírod sokáig, hamar félrenézel, és reméled, hogy mire visszafordulsz, már sehol se lesz.

Persze még mindig ott ül előtted, és amikor találkozik a tekintetetek, azt mondja:

– Tegnap eltettél egy varjútollat. Add vissza!

Először nem is vagy benne biztos, hogy tényleg ő szólt. Körbepillantasz, de mindenki a maga dolgával foglalkozik, mintha észre se vették volna a macskát. Meg téged se, szóval nem az utasok közül szólított meg valaki – hanem a macska.

Visszafordulsz, és tanácstalanul nézed őt. Türelmetlen várakozással néz rád, és eszedbe jut, hogy tegnap este valóban találtál egy varjútollat, amit betettél a hátizsákodba – ami valószínűleg még mindig nálad van.

Bámuljátok egymást, a macska és te. Aztán rájössz, hogy kell a francnak egy varjútoll, ráadásul a beszélő macska pont eggyel több probléma, mint amire szükséged van ma reggel. Már veszed is le a hátizsákot, hogy visszaadd neki. Aztán félbehagyod a mozdulatot. Miért fontos egy macskának egy varjútoll? Mi van, ha bajba kerülsz, ha nekiadod?

– Jó, de előbb mondd meg, miért adjam oda.

Dühösen megcsóválja a farkát. A szemed sarkából látod, hogy a körülötted várakozók elkezdenek eloldalazni mellőled, mert azt hiszik, magadban beszélsz, és ebből rá is jössz, hogy csak te hallod őt.

– Mert ha ideadod, nem átkozlak békává – mondja.

Eszedbe jutnak a boszorkányok a mesékből. Nekik van fekete macskájuk, de azok nem beszélnek, csak ülnek a seprű nyelén, és ki tudja, miben segítik a boszorkányt. Pár pillanatra elkalandoznak a gondolataid: hogy milyen jó lenne most az ágyban lenni, mesét olvasni, és bealudni a könyv fölött.

Aztán eszedbe jut, hogy ez a macska totál hülyének néz téged, ennyi idő alatt már vagy hatszor elátkozhatott volna, hogy simán elvegye tőled a varjútollat.

– Aha – bólogatsz nem túl nagy meggyőződéssel. – Évek óta szeretnék béka lenni. Átkozz el. Legalább nem kell bemennem dolgozni.

– Csak egyszer változzak vissza, olyan rontást teszek rád, hogy hetekig szívószállal iszod a turmixot a fertőzőosztályon!

– Na persze.

Kanyarint egyet a farkán, és valahogy megváltozik a tekintete; egy pillanatra dühös lesz, aztán elgondolkodó, majd mintha rájönne, hogy taktikát kell váltania, bizalmasan közelebb lép hozzád.

– Ide hallgass! Ha visszaadod, gazdagon megjutalmazlak: hét véka ezüstöt, hét véka aranyat kapsz!

Megpróbálod elképzelni, hogy az mennyi lehet. Vékát láttál már dokumentumfilmben, valami bazi nagy kosár, egy is jól jönne, nemhogy hét. Egy havi lakbérrel el vagy maradva, már nem tudod, milyen mesét találj ki a főbérlődnek hó elején. De vajon honnan lenne egy macskának ennyi aranya? Ennyi talán még a Nemzeti Bankban sincs! Meg hol tartja? A nem létező zsebében?

Aztán leesik, hogy ez a macska beszél. Vagyis eddig mindent rosszul tudtál a világ működéséről. A tollat mindenképpen vissza akarod adni neki, de nem akarod elkapkodni. Ezernyi kérdésed lenne hozzá, nem akarod csak úgy elengedni. Azonban lelkesedést sem akarsz mutatni, anélkül is elég nagy arca van. Szóval csak ezt kérded:

– Honnan lenne egy macskának annyi aranya?

Természetesen észrevette a lelkesedésed, és nyeregben kezdi érezni magát. Ráérősen körülnéz, megcsóválja a farkát, mintha fel akarna csigázni. Jó sokára válaszol.

– Képzelj magad elé hét birodalmat, köztük ködből és álmokból szőtt falakat. Alul az alvilág lidércei, fent a felső világ ragyogása. A harmadikban ti, a hetedikben mi: boszorkányok, csodás teremtmények.

Kicsit elhallgat, hogy ezzel is fokozza a kíváncsiságod. Közben megérkezik a megállóba a villamos, és rájössz: ha erre nem szállsz fel, elkésel melóból.

– Azt a tollat – folytatja –, át kell adnom a boszorkánymesternek, aki macskává átkozott engem. Csak akkor változtat vissza. – Kíváncsian végigmér téged, mintha mérlegre tenne. – Segítségemre lehetnél. Értelmesnek látszol, nem kezdtél sipákolni, hogy „Úristen, egy beszélő macska!” Nagyobb jutalomban lenne részed, mint holmi aranyak.

Ezek szerint ember volt a szerencsétlen, lehet, nem is olyan régen. Nyilván elhagyta a tollat, te azért találtad meg. Mondjuk elejtette. A macskák általában hosszan tudnak cipelni bármit a szájukban, de amelyik rutintalan a macskaságban, mert például tegnap még emberként kelt fel, az vajon nem hagyná el megint? Pont a visszaváltozása zálogát? Vagyis, vonod le következtetést, szüksége van a segítségedre.

A villamosra pillantasz. Még tülekednek fel rá az emberek, de pillanatok múlva elindul. Választhatsz, hogy bemész dolgozni, kigyógyítod magad a másnapból a céges kávéval – vagy egy beszélő macskával tartasz.

Izgatottan nagyot dobban a szíved, amikor rájössz, hogy nem azért fontolod meg, hogy segíts neki, mert jót akarsz cselekedni. Hanem mert hét világ! Boszorkánymester! Szóval végignézed, ahogy bezáródnak az ajtók a villamoson, és felajánlod a macskának a segítséged.

Megkér, hogy guggolj le. Amikor megteszed, felugrik a válladra, leül, a bundája csiklandozza a füledet. Felszálltok a másik irányba tartó villamosra, és amikor elveszti az egyensúlyát, fájdalmasan belemélyeszti a karmait a húsodba. Semmi bocs, vagy „elnézést, amiért véresre karmollak”, és persze a villamoson nincs hely, állnod kell. Könnybe lábad a szemed, amikor egy lassításnál majdnem lebillen a válladról, és görcsösen kapaszkodik beléd, nehogy leessen. Ekkor lesz eleged: közlöd vele, hogy találja már meg a helyét, vagy tollastul leadod az Illatos úton. Megjegyzi, hogy a te hibád, mert túl keskeny a vállad, szoktál te egyáltalán gyúrni járni? Azért hallatszik a hangján, hogy bosszantja a helyzet, és meg is magyarázza, hogy azért az idő nagy részében ő ember szokott lenni, nem macska, vagyis nincs rutinja benne, hogy a mások vállán ücsörögjön. Innentől azonban mintha figyelne, egyszer se karmol már beléd.

Egyebekben sem könnyíti meg az utazást. Amikor egy öregasszony megjegyzi, hogy fel is jelenthetne téged, mert macskát csak pórázon vagy kosárban szabad szállítani a villamoson, a füledbe súgja, hogy ha szeretnéd, leugrik a válladról kikaparni a szemét. Amikor oldalt pillantasz, rájössz, hogy halál komolyan beszél. Finoman megrázod a fejed, és csalódottnak látszik, amiért nemet mondtál.

Egyre idegesebb leszel, ahogy haladtok a Boráros-tér felé. Halkan megkérded tőle, minek egy boszorkánymesternek egy toll. Erre megcsóválja a farkát (érzed a nyakadon), és azt mondja, ahhoz semmi közöd. Viszont mesél a világok közötti ösvényekről. Hogy most átmentek a Hetedik Királyságba, mert ott találjátok majd meg a boszorkánymestert. De nem emiatt vagy ideges. Hanem amiatt, ahogy átmentek majd.

Leszálltok a Boráros-téren, és megálltok az aluljáró előtti padoknál. Tele van munkába igyekvő, meg csak úgy lézengő emberekkel. Szorongva figyeled őket; nagyon nem örülsz a tömegnek. A macska sürget:

– Mi lesz?

Visszaemlékszel, mit mondott az ösvényekről. Hogy különleges módon kell végigmenni rajtuk. Például háttal, vagy hét kört téve, vagy csoszogva, hogy a végén megmutassa magát egy ajtó a másik világra. Amelyiken átmentek majd, a huszonhármas busz megállójában van. Ahova guggolásban kell végigmenni, hátrafelé, át az egész téren, keresztül az emberáradaton, akik, ha nem fognak megbotlani benned vagy felrúgni téged, minimum ki fognak röhögni, még lehet, hogy a Facebookra is feltesznek. Fent, a megállóban hétszer körbe kell fordulj, és köpnöd kell majd egyet – és akkor valami teljesen hétköznapi tárgy átjáróvá fog változni.

– Egész nap itt fogsz ácsorogni? – ugrik le a válladról, és türelmetlenül csóválja a farkát.

Körülnézel a téren. Csak úgy simán is baromi égő lenne guggolásban végigmenni rajta, macskával a válladon meg még bizarr is lesz. Gyanakodva méregeted őt, mert van egy olyan érzésed, hogy csak hülyét akar belőled csinálni. Ebben a pillanatban egy ártatlan cicának látszik, némi csalódottsággal a tekintetében. Beleképzeled magad a helyzetébe. Egy ember, macskabőrben. Te megígérted, hogy segítesz neki, és éppen készülsz cserben hagyni.

Sóhajtasz egyet, és leguggolsz. Ekkor mintha megkönnyebbülne; gyorsan felugrik a válladra. Lassan elindulsz. Gyerekként ez könnyebb volt, most többször is majdnem fenékre esel, és valahogy már a térded sem úgy van összedrótozva, hogy bírja az ilyesmit. Közben figyeled az embereket. Nem röhög senki, nincsenek kérdő pillantások, egyszerűen nagy ívben kikerülnek, ahogy őrülteket szokás. A macska közben navigál téged: jobbra, balra, kerüld ki a virágládát, itt most csak nagyon kicsit lépj, mert lemész az ösvényről, és így tovább. Alig érzed a lábad, nem ehhez vannak szokva az izmaid. Szakad rólad a víz, és látod, hogy még az út felét se tettétek meg.

– Állj, elég lesz! – ugrik le a válladról, és nem érted, miért, mert még nem értetek a végére.

Eléd kanyarodik, és éktelenül röhög, pontosan úgy, mint egy ember – aztán meghemperedik a földön, mint egy jókedvű macska. Körülnézel, van-e valami kézközelben, amit hozzávághatnál. Csalódottan látod, hogy nincs. Felállsz, és közben odaszólsz neki:

– Bekaphatod.

– Nem kell guggolni – kanyarodik eléd. – Gyere utánam.

A falhoz iramodik, szedned kell a lábad, hogy utolérd, pedig még mondtál volna neki ezt-azt, például, hogy „szemétláda.” Utasít, hogy lapulj egészen a falhoz, ezen az ösvényen a fal mentén kell eljutni az ajtóhoz. Ez nem is olyan könnyű, ugyanis útközben van egy bankautomata, egy pékség, egy dohánybolt, egy büfé. Na, ott már jól megbámulnak, és az első bámészkodóra még vetsz egy bocsánatkérő pillantást, aztán a sokadiknál már csak vállat vonsz.

A macska lelassít a huszonhármas megállójához vezető lépcső előtt, de nem áll meg.

– Itt lehet elrontani – mondja. – Mindig a bal lábad tedd először a fokokra!

Ez nem is olyan könnyű; most jössz rá, hogy eddigi életedben mindig a jobbal léptél fel a lépcsőkre. Itt is a falhoz kell lapulnod, vagyis a korláthoz. Sűrű ködbe érkeztek ki, és nem látsz semmi logikát a kanyarokban, amiket megteszel a macska nyomában: több „S” alakot és kört leírtok, mire eljuttok a megállóba.

Ott nincs egy lélek sem, pedig egy perce még tele volt emberrel. A macska leül a tábla alá, és csak ekkor mersz megállni te is.

– És most? – Válaszul csak egy megvető pillantást kapsz tőle.

Elvileg valami itt átjáróvá fog változni, nézel körül. Megborzongsz, amiért nem látsz itt embereket. Hova lettek? Vagy ti lettetek valahova? Ezt leszámítva minden tök hétköznapinak látszik: a szemközti házak halvány körvonalai a ködben, a BKK kijelző fényei (ami szerint tíz perc múlva jön a huszonhármas), és a buszmegálló tábla a narancssárga kukával. Vagyis mégsem: a kék tábla alatt nem a Boráros-tér feliratot látod, hanem ezt: „Lidércmegálló.”

Rossz érzés fészkeli be magát a szívedbe.

– Lidércekről nem volt szó – jegyzed meg.

Ekkor befut egy busz a megállóba. Eleinte úgy tűnik, a köd miatt látszik sötétnek, de kiderül, hogy nem: fekete, mintha füstből állna össze, a körvonalai néha beleúsznak a ködbe, máskor szilárdnak látszik, és kinyitja azt az ajtót, ami előtt állsz. A macska megindul felé, és közben odaveti neked:

– Ez csak egy név. Nincs jelentősége. Ismerek egész korrekt lidérceket is.

Amikor észreveszi, hogy nem követed, megfordul, leül az ajtó elé, és kivárja, hogy túltedd magad a lidérceken. A sötét, ködszerű buszra nézel, majd a fekete macskára.

Aztán veszel egy mély lélegzetet, és elindulsz. Ő beugrik az ajtón, te belépsz utána – és a következő pillanatban a világ hirtelen átváltozik egy mezővé.

Pár másodpercig pislogsz, de jól látod: a Boráros-tér eltűnt, helyette egy mezőn állsz, egy erdő szélén. Sötét felhő takarja el a napot, szemerkél az eső, de itt legalább köd nincs. A távolban meglátsz egy gémeskutat, mellette egy mobiltornyot.

Nem egészen erre számítottál. Azt hitted, egy boszorkányokkal, lidércekkel, meg sárkányokkal teli világban nincs ilyesmi. Rámutatsz, mert meg akarod kérdezni a macskát, hogy amúgy most mi van, az ösvény Kiskunlacházára hozott egy másik világ helyett, vagy mi?

– Az ott az én tornyom – mondja egyből. Döbbenten ereszted le a kezed, és homlokráncolva fordulsz felé. – Ideát, ezt leszámítva, olyan az élet, mint nálatok a középkorban.

– De…

– Mit gondolsz, miből fizetem a soroksári lakásomat? – Ez egyre bizarrabb, gondolod, ki a franc ez a macskává lett pasi? Eléd kanyarodik, és türelmesen folytatja: – Boszorkány voltam, mielőtt az a rohadék macskává változtatott. Azelőtt meg udvari gyógyító ideát. A tanítványommal leszerződtünk egy netszolgáltatóhoz nálatok, hogy az ittenieknek is legyen net. Meg hogy nekünk is legyen pénzünk. Csak boszorkányok és gyógyítók használhatják. Egyéb kérdés?

– Hogy kötöttétek össze a…

– Áthúztuk a kábelt egy ösvényen. Na szóval – csóválja meg a farkát –, induljunk Andorhoz. A boszorkánymesterhez, aki elátkozott.

Megindultok a torony felé. Előveszed a mobilod, és látod, hogy valóban van térerő. Ami csak azért furcsa, mert távvezetékek, meg kondenzcsíkok például nincsenek. De az út is, amin haladtok, földút, és oké, hogy otthon is van ilyen, de ezen látszik, hogy nem egy erdőszéli gyalogösvény, vagy túraútvonal, hanem ezen lovaskocsik járnak.

– Hol a tanítványod? – Azt akarod ezzel kérdezni, hogy miért nem segít neki ő, miért van szükség rád?

– Andor egérré változtatta. És bezárta egy ketrecbe.

Most először jut eszedbe, hogy te is így járhatsz. Szorongva figyeled a macskát, és elképzeled, vajon milyen lehet állati testben lenni. Nem viszket a bunda? Meg egyáltalán, lehet, bele is őrülnél, ha hirtelen tized akkora lennél, mint most. Nagyon észnél kell lenni ideát! Főleg majd a boszorkánymesterrel.

Zsebre teszed a mobilt, és eszedbe jut, hogy nem csak a boszorkánymester lesz itt para.

– És a lidércek? – kérded.

– Csak éjjel járnak. Addigra meg végzünk.

Helyes, gondolod, és érzed, hogy a szitáló eső kezdi átáztatni a kabátodat. Pár lépés után kék fény villan a távolban. Ismerősnek tűnik; először egy videó jut eszedbe, amit egy gömbvillámról láttál a neten. Mindketten megálltok, és a macska feszülten hegyezi a fülét. A fény lassan gömbbé áll össze, és olyan sistergő hangot ad, amilyet egy zárlatos konnektor. Most ismered fel, hogy nem csak a gömbvillám fénye ilyen – ilyen a lidércfény is.

– Kivéve az uralkodó lidérceket – mondja halkan a macska. – Azok nappal is járnak.

Na basszus, gondolod, miközben a gömb felétek suhan.

– És mit csinálunk?

– Menekülünk – iszkol be a fák közé.

Megrándul a lábad, hogy szaladj, de közben észreveszed, hogy már majdnem elért a gömb. Néhány lépésre tőled megáll, pár pillanatig lebeg a levegőben, majd lassan ereszkedni kezd. Kicsi, csak akkora, mint egy focilabda, viszont a sistergés hangosabb, hogy közelebb jött. Ahogy földet ér, emberi alakot ölt. Magas, széles vállú férfi áll a helyén: hosszú, majdnem földig érő fekete kabátot visel, kezében kék-fehér, jégpengéjű kardot tart. Csontig hatoló, hideg szél árad felőle, mintha kinyitott volna valaki egy hűtőládát. Tekintetében az alvilág hidege tükröződik; fájdalmat, halált ígérnek a fekete szemek.

Eláll a szél, de a levegő jegesen hideg marad. A férfi úgy mér végig, mintha a tekintetével le akarná fejteni a csontjaidról a húst. Megborzongsz, összehúzod magad, és feszülten nézed, ahogy megindul feléd. El kéne szaladni, csakhogy ledermesztett a félelem, nem mozdul a lábad. A kardra téved a tekinteted, és megállapítod, hogy kegyetlen élesnek látszik, és hiába olyan, mintha törékeny jégből készült volna, erősebbnek tűnik, mint egy acélpenge.

A férfi két lépésre tőled megáll, és szorongva nézel fel rá. Pár hosszú pillanatig hallgattok, és végül ő töri meg a csendet:

– Hogyan találtad meg az ösvényt, emberfajzat?

Nyugodt a hangja, és valahogy mégis fenyegető: benne van az ígéret, hogy darabokra szaggat, ha nem tetszik neki a válasz.

– A macska mutatta – intesz a hátad mögé, és ő is odanéz. Rájössz, hogy nyilván nem lát semmit, ezért gyorsan folytatod: – A beszélő macska. Akié az a mobiltorony.

A hatalmas férfi úgy vonja fel a szemöldökét, mintha ezen meglepne; és valahogy az a benyomásod, hogy ismeri a macskát – vagy azt, aki azelőtt volt. Kék fény villant a kard körül, és egy villanással el is tűnik. Határtalanul megnyugszol ettől, pedig nem tartod magad gyávának.

Aztán a férfi kinyújtja a kezét, és a markát tartja feléd:

– Add ide.

Először nem érted, mit. Majd rájössz: semmi nincs nálad, ami érdekes lehet egy uralkodó lidércnek. Egyetlen dolgot kivéve.

– Mit? – kérded azért.

– A lidércet, ami nálad van.

Erre úgy érzed, mintha besüllyedne a talaj a lábad alatt.

– Lidérc van nálam?

– Igen. Érzem, hogy valahol rejtegeted. Máskülönben minek hozott volna magával téged… a macska?

Összeáll a fejedben a kép, és bosszúsan leveszed a hátizsákot.

– Ha mondta volna – morogsz közben –, hogy az a toll egy lidérc, soha nem segítek neki!

– A tollban van a lidérc. Belezárva. Nem a toll az.

Arra gondolsz, hogy neked aztán tökmindegy; soha, semmi jót nem hallottál még a lidércekről, csak szabadulj meg tőle minél előbb. Kotorni kezdesz a hátizsákban, de sehol nem találod azt az átkozott tollat. Az durva lenne, ha elvesztetted volna! Egyre dühösebben kotorászol, míg végül leguggolsz, kiborítod a zsák tartalmát a nedves fűre – és akkor egyből meglátod. Két ujjad közé fogod, és eszedbe jut a macska. Hogy soha többé nem változik vissza, ha a lidércúr elviszi a tollat. Jó, nincs választásod, oda kell adnod neki, mert máskülönben felszeletel. De mintha ismerné a macskát. És lehet, fogalma sincs, milyen átok sújtja. Szóval talán megérné szólnod néhány szót az érdekében; hátha megkönyörül rajta…

Folytatjuk...