Kövezzetek meg, de én szeretem a telet. A havat, a hideget, a fagyot, a zúzmarás reggeleket, a csúszós utakat (ó, amikor még vezettem! – na akkor például nem szerettem), a sálakat, sapkákat, kesztyűket – és a tényt, hogy nincs meleg. (Igen, jó a tipp, a meleget nem szeretem). Mióta a városban élek, még barátibb viszonyt ápolunk, a tél meg én. Ugyanis tíz évet ingáztam, vidék és munkahely viszonylatban, és a mai napig belém áll az ideg, amikor hóesést nézek a munkahelyem ablakából: vajon haza fogok jutni? Beállt-e a tízes út, lefagyott-e az úttest a Kopár-csárdánál, vagy keresztbe fordult-e az egy centis havon egy kamion a solymári körforgalomnál? Mert ha igen, jobban jársz, ha szállást szerzel valami ismerősnél, mert mire hazaérsz, le se kell vetkőznöd, jöhetsz is vissza.

De most? A reflexszerű pánik azonnal elmúlik, amint eszembe jut, hogy most már itt lakok, szóval nem kell aggódnom holmi vidéki utak állapota miatt, és felhőtlenül élvezhetem a tél minden áldását. Illetve: élvezhetném; ha nem akadna mindig valaki a környezetemben, aki el akar rángatni korcsolyázni.

Minden invitálásra kijelentem, hogy életemben nem volt még korcsolya a lábamon, és nem harminc felett tervezem elkezdeni, ez tipikusan olyan dolog, amiről ha lemaradtál gyerekkorodban, akkor így jártál; ha létezik lélekvándorlás, felveszem az újjászületésem előtti listára, hogy „Ja, és megtanulni korcsolyázni.” Erre szokott jönni az érv: hogy de nem is veszélyes. Végig szoktam futtatni, hogyan közlekedek a három hetes, jéggé változott, letaposott havon (amúgy ez az új, „nem takarítjuk a járdát” divat nem tetszik): máskor dinamikus és határozott lépteim tojógalamb-totyogássá szelídülnek, mindenbe belekapaszkodok, amibe csak lehet (kerítés, oszlop, bokor, fa, másik járókelő, saját magam) – logikusnak tűnik, hogy önszántamból nem megyek a jégre. Erre szoktam megkapni, hogy ki kell lépni a komfortzónából. Jó, jogos, még soha nem feküdtem hat hétig fekvőgipszben, nyilván egyszer azt is ki kell próbálni – de inkább kihagynám.

A másik érv, hogy hamar meg lehet tanulni. Jó, ezt nem tudhatom, lévén még soha nem próbáltam. Elképzelem, ahogy „tanulok.” Hogy kezem-lábam széttárva, kapaszkodó után kalimpálok, miközben akaratom ellenére haladok valahova. Aztán előbb-utóbb csak nekicsattannék a pálya falának (vagy mijének). Ez még csak nem is annyira kínos. Hanem az, ha elesnék, és mondjuk sérülés nélkül megúsznám. Hogy a fenébe állnék fel?

Azért néha elgyengülök, nézek pályákat, árakat, videókat boldog korcsolyázókról, de érzem, hogy erről én már lemaradok. Ti viszont menjetek, ha tudtok, mert jön az enyhülés, az eső, és még ki tudja, mi, ami a tavasszal jár.

Például a bogarak. Egyszer azt is elmesélem, hogyan állunk egymással, a bogarak, és én.