Napok óta házi fasírtra vágytam. Tudod, arra, amelyikbe belehentelsz annyi fokhagymát, hogy így kábé az idők végezetéig távol tartana minden vámpírt, meg amelyikbe állott kenyér kell, és amire enyhén ráég a morzsa. Szóval a ma esti programterv valami ilyesmi volt: a) bevásárolni, b) fasírtot sütni, c) gyakorolni, és d) regényt írni.

Növekvő lelkesedéssel vettem meg a dolgokat a fasírthoz, és már csak a kasszánál jutott eszembe, hogy ez ötszemélyes, vasárnapi ebédes adag, ráadásul a hús romlott akciós volt, vagyis néhány nap múlva leszáll az alvilágba, szóval muszáj lesz mindet megcsinálni. Amivel alapvetően semmi bajom nem lenne, ha nem egyszemélyes háztartást vezetnék (ha leszámítjuk persze a lakásban mindenfelé fellelhető növényeket fényevőket, de ők fasírtügyileg nem számottevők). A tervek megvalósításában aztán volt egy kis döccenő: amikor hazaértem, levetettem magam az ágyra, és céltalanul netezgettem valami másfél órán keresztül. Utána szerettem volna akartam el kellett volna mosogatni. Csakhogy meleg víz az nem annyira jött a csapból.

Na most van nekem itt az átfolyós vízmelegítő, akit a mai napon elneveztem Jenőnek, és akivel mindig voltak kisebb-nagyobb konfliktusaink, de alapvetően jó a kapcsolatunk, tök sok káromkodást köszönhetek neki egy-egy leforrázásos körnél, vagy éppen meleg helyett hideg vizes húzásánál, szóval végül is nagyjából egyenletesen hullámzó a kapcsolatunk. Ma viszont sehol és sehogy nem akart meleg vizet adni. Pár napja mintha duzzogott volna: hol működött, hol nem, szóval volt néhány előjel, amiket nevetve figyelmen kívül hagytam. Vagyis rendes akart lenni a Jenő, szerencsétlen szólt volna, hogy baja lesz, vízkő, vagy csak simán elege van, csak nem figyeltem rá eléggé.

Mázlista vagyok, mert amikor hívtam a tulajt, kiderült, hogy a szomszédom amúgy gázszerelő, és egyből át is jött megnézni. Mondta, hogy mit kell Jenőben kicserélni, miközben én a hozzá-nem-értők aggódásával figyeltem, ahogy visszarakja a burkolatot, és megnyugtat, hogy holnap meg is csinálják. Felcsillant a szemem, az tök jó, egy hét halál lett volna, de talán még két nap is, igazi gyermeki örömmel konstatáltam, hogy holnap már lesz meleg vizem.

Aztán, miután becsuktam a szerelők után az ajtót, megálltam a lakás közepén, és rájöttem, hogy attól ma még nem lesz. Szóval elindítottam életem első „moshatok hajat nálad?” hívását, és miközben este nyolckor átgyalogoltam a panelházak között, azon filóztam, úgy kellett volna ezt, hogy nem hátizsákban viszem a cuccot, meg famerba-kabátba öltözve, egy fenét. Hanem fürdősapkát kellett volna tennem a fejemre (mondjuk nincs, de csak emiatt kimentem volna a madaras hipermarketbe venni, csak öt kilométer), meg bojtos papucsban csoszogni (az sincs, de mondom, megoldható lett volna), vállamon a törölközővel, és samponnal a kezemben. Közben hálás voltam a sorsnak, hogy anyám tíz percre lakik, és nem mondjuk Hajdúböszörményben, akkor bajban lettem volna – bár, szerintem az ember mosdatlanul is el tudja látni a munkáját, de azért az úgy sokat rombol a hangulaton, ugye.

Szóval a terveim tökéletesen romba dőltek, se zongora, se fasírt, se írás. Amikor anyámtól hazaértem, próbaképp kinyitottam a fürdőszobai csapot. Természetesen csak úgy dőlt belőle a meleg víz. Szóval megbeszéltem Jenővel, hogy utálom. Aztán elmosogattam. Hideg vízzel. Mert a konyhában persze nem volt.

Hollus szinte azonnal beköltözött a Setét-erdőbe, miután Borbálával megnyitották az alvilág kapuját. Az idejét nagyrészt azzal töltötte, hogy távol tartsa a lidérceket a szomszédos falvaktól. Hollus még az első éjszaka kört rajzolt az alvilág kapuja köré, ami odabent tartotta őket, és csak a trükkösebbek tudtak kiszökni.

Néhány héttel az alvilág kapujának megnyitása után azzal volt elfoglalva, hogy az egyik tisztáson lévő romos vadászház köré kört rajzoljon, hogy ne zaklassák őt a lidércek. Ugyanis a vadászház azon a körön belül volt, amivel az erdőben tartotta a lidérceket, és jobb híján itt kellett laknia. Miközben botjával a kör vonalát rajzolta a tisztás füvére, azon morgott magában, hogy rajzolhatott korábban kisebb kört is, és akkor most nem kéne plusz munkát végeznie.

Miután végzett, összefogdosta a ház körül a lidérceket: csapdákkal, rigmusokkal, néha magához csalogatva őket. Egy fekete ékszerdobozba zárta a tehetetlen, hideg lánggá változtatott lidérceket, akik többé nem tudtak mozogni. Ennek ellenére folyamatosan zizegtek a dobozban, és furcsa, kaparó hangokat adtak. Az őrületbe kergették ezzel, bárhova tette a házban a dobozt, mindig hallotta a hangjukat. Szóval úgy döntött, zizegjenek máshol. Abban bízott, hogy egy jól célzott dobással bele tudja őket repíteni az alvilág feneketlen kútjába, ott meg csak foglalkozik velük valami nagy hatalmú lidérc. Vagy maradnak a dobozban örökre, de legalább őt nem fogják zavarni.

Nyomasztó volt az erdő, ahogy az alvilág kapuja felé sétált a földúton. Nem hallotta éjszakai állatok hangját, és közben folyamatosan lidérclángok suhantak el a feje felett. Némelyik leszállt hozzá, hogy megbűvölje – ezekre rámutatott a bottal, még rigmusra sem volt szükség, hogy a fénygömbök elszálljanak, pontosan olyan sietséggel, mintha menekültek volna. Hollus ilyenkor gúnyosan intett nekik, de azért készenlétben tartotta a botját, miközben az egykori palota felé haladt.

Hirtelen lehűlt a levegő, és Hollus megállt. Zsebre tette a dobozt, és maga elé emelte a botot. Lidércet érzett közeledni, de emiatt még nem állt volna meg. Ez valahogy más volt. Úgy tűnt, mintha nem egy, hanem legalább ezer lidérc tartott volna felé, vagy maga az alvilág, és megállapította, hogy ez nem egy lidércfényként keringő példány lesz. Hanem egy nemes lidérc. Vagy egy uralkodó lidérc.

Próbálta meggyőzni magát, hogy nincs mitől tartania, mert ezeket a lidérceket nem érdeklik az emberek – de elméjét mégis sötétségbe borította a közeledő hatalmas erő, és enyhe feszültséggel figyelte, ahogy körülötte a fűszálak deresek lettek.

Hatalmas, kék-fehér lánggal égő tüzes kerék bukkant fel a földúton, és egyenesen a boszorkány felé tartott. Súlya alatt remegett a föld, a fák törzsén táncolt a kék fény, az árnyékok megnyúltak. Hollus a földre koppintott a bottal, és körbefordult a saját tengelye körül, úgy rajzolta meg maga köré a kört.

A tüzes kerék lassított, és amikor már lépésben haladt, emberi alakot öltött. Éjfekete ruhákba öltözött, hosszú kabátot viselő, magas férfialak közeledett a boszorkány felé. Két kézfeje körül kék lidércláng gyúlt, ami pillanatok alatt összeállt egy-egy hosszú, egyszerre áttetsző, egyszerre fehér jégkarddá.

Aha, egy uralkodó lidérc, gondolta Hollus, és a szíve kihagyott egy ütemet. Rögtön utána a felfedezés izgalmát érezte. Nagyon kevés esélye van, hogy egy boszorkány valaha is nagy hatalmú lidércekkel találkozzon, és kíváncsian figyelte a földúton közeledő férfit.

Izgatott mosolya aztán lehervadt, ahogy a hatalmas alak közelebb ért. Eszébe jutott, hogy a kör ugyan megvédi, csakhogy egy uralkodó lidércnek nem okoz gondot megvárni, amíg ő szépen éhen hal benne. Hollus egyre bizonytalanabb lett, és mire a férfi megállt előtte, az izgalom és a kíváncsiság teljesen elpárolgott.

A lidércúr hideg tekintetéből semmilyen érzelmet vagy szándékot nem tudott kiolvasni, úgy figyelte őt, mintha mérlegre tette volna. Az alvilág sötétsége és minden hatalma tükröződött a tekintetéből, és Hollus soha nem érezte ilyen kézzel foghatónak a saját halandóságát. Csak azért nem hajtotta meg magát, mert tartott tőle, hogy attól elvesztené az egyensúlyát, és akkor ki kellene lépnie a körből. Ezért csak fejet hajtott. Óvatosan nézett fel, nem tudta, vajon egy lidércúrnak számít-e egyáltalán egy ilyen gesztus. A hatalmas férfi tekintete egy árnyalatnyival sötétebb lett.

− Boszorkánnyal, emberrel, vagy lidérccel van dolgom? − kérdezte a sötét alak.

− Azt hiszem, mindhárommal.

A hatalmas alak fürkészve mérte végig a boszorkányt.

− És miért nem engeded szabadon a lidércedet?

− Ezeket? − vette ki a dobozt a zsebéből. − Viszem őket az alvilág kapujához.

Hollus azt hitte, egy uralkodó lidérc már nagyjából mindent látott, amit ezen a világon látni lehet – de be kellett látnia, hogy tévedett; a másik felvonta a szemöldökét, és döbbenten méregette a dobozt.

− Azt máris add ide.

− Nem tudom. Ahhoz ki kéne lépnem a körből. És, minden tisztelet mellett, eszem ágában sincs.

A hatalmas alak lenézett a boszorkány lába elé, és meggyőződött róla, hogy valóban ott a kör.

− Nem váglak le − emelte meg az egyik kardot, és ezzel mintha megcáfolta volna, amit mondott. − De a lidérclángokat vissza kell vinni az alvilágbak. Tudod, mik ők?

− Tudom.

A magas férfi hátralépett. Mindkét kezénél kigyúlt a kék fény, és a kardok eltűntek. Hollus pár pillanatig habozott. Aztán rájött: olyan lénnyel áll szemben, akinek nincs szüksége trükkökre, és nem is él velük, aki még az ősi világot látta, és aki ha azt mondja, nem váglak le, akkor nem fogja orvul meggyilkolni. Ezért kilépett a körből, és a férfi felé nyújtotta a dobozt. Az átvette, kék lángot gyújtott a tenyerében, s a következő pillanatban a doboz nem volt sehol.

− Engedelmeddel, a dobozt visszakérném − Hollus bosszúsan összeszorította a száját; ezt ugyanis nem annyira akarta kimondani. A lidércúr érdeklődve mérte végig őt.

− Nem félsz – állapította meg.

− Itt nem lehet félni − nézett körül az erdőben. − Már megőrültem volna.

A magas férfi elgondolkodva méregette őt.

− És egy lidérc lakik benned.

− Ki tudod szedni?

− Nem − úgy figyelte a boszorkányt, mintha valami rejtvényt akart volna megfejteni. − Nem számítottam rá, hogy itt találom a boszorkánymestert, aki megnyitotta az alvilág kapuját. Mik a szándékaid?

Hollus szája széle megrándult; az elmúlt hetekben pont ugyanezt szokta kérdezni magától. Nem tudott mit mondani, hazudni meg nem akart.

− Miért nyitottad meg az alvilág kapuját? – kérdezte a lidércúr.

− Honnan tudod, hogy én nyitottam meg?

− Láttalak téged.

− Akkor tudod, hogy nem én nyitottam meg. Be tudod zárni?

− Csak a két boszorkány tudja, aki megnyitotta. Hol a nő?

− Elmenekült. Nincs az erdőben.

− Kerítsd elő. Vissza fogok jönni. És, ha még nyitva találom az alvilág kapuját, elevenen megnyúzlak.

Nem fenyegetésnek hangzott, a lidércúr mindezt tényként közölte, még csak a tekintete sem lett sötétebb, mint eddig.

A boszorkány bólintott. Ezúttal hazudni akart.

− Rendben.

A lidércúr bólogatott.

− Megtalállak, bárhova menekülsz is.

Azzal a hatalmas férfi tüzes kerékké változott, és elszállt a tisztás és az egykori palota felé. Hollusnak ekkor kezdett keze-lába remegni. Kellett néhány másodperc, mire felfogta: találkozott egy lidércúrral. És túlélte. Zavartan elnevette magát, és megkönnyebbülten sóhajtott.

Aztán eszébe jutott, hogy bármikor visszajöhet. Akár holnap is. Vagy egy óra múlva. Vagy azonnal. Megszorította a botot, és szaladni kezdett. Végig a földúton, átugrálva a menekülők által hátrahagyott tárgyakat, ki a tisztásra, egyenesen a palotához. Erősebb kör kell. Sokkal erősebb. Uralkodó lidércek elleni kör. Minden könyv, minden leírás, feljegyzés ott van a palotában. Valaki csak leírt az évszázadok alatt legalább egy bűbájt, hogyan tarts távol egy lidércurat!

Az egész éjszakát a palotában töltötte. A gyógyítók hatalmas könyvtárában lidérclángok világították meg a mennyezet freskóit, míg ő hol itt, hol ott rajzolt maga köré kört, és bennük ülve, állva, oldalt fekve bújta a régi könyveket, pergameneket.

A hajnal egy asztal tetején találta. Egy körben ült, törökülésben, ölében öreg pergamen. Egy lidércláng egészen közel repült a fejéhez, és ő bosszúsan nézett fel:

– Ha már ennyire ráérsz, világíthatnál is nekem.

A gyertyája ugyanis szinte csonkig égett, mire megtalálta a megoldást. A négyféle bájitalt, amiből egy ötödiket kell kevernie – a saját vérét hozzáadva. Felnézett a pergamenről, elvigyorodott, felugrott, és a kunyhóhoz szaladt.

Bevált. Évekig büszke volt rá, hogy feltalálta a módszert, hogyan tarts távol egy lidércurat, és csak az bosszantotta, hogy nem volt senki, akinek eldicsekedhetett volna vele. Hollus tíz évet élt a Setét-erdőben, de a lidércúrral nem találkozott.

Egészen addig, míg meg nem jelent álmaiban a vörös hajú lány, utána egy baleset miatt meg nem jelent egy egyetemista pizzafutár, és Hollus át nem költözött a Harmadik Királyságba. A Budapestre.

Egyre közeleg a szeptember 19., szóval úgy gondoltam, megosztok veletek néhány infót a lidércekről és boszorkányokról.

Webregényként indult tavaly tavasszal. Írásilag rám járt a rúd akkoriban, komolyan nem tudtam elképzelni, hogy valaha is eljutok a megjelenésig. Viszont az alkotó tevékenység lényege az élmény megosztása, szóval publikálni kezdtem egy történetet, úgy, hogy csak egy laza vázlatom volt arról, merre megy majd a cselekmény. Szépen lassan össze is gyűltük körülötte egy páran, és nagyon jó volt, hogy van visszajelzés. Az írás király élmény, csak egy baj van vele: amikor szárnyalsz, senki nem tart veled, egyedül ücsörögsz a gép előtt. Itt meg voltak, akik velem jöttek, ami fantasztikus élmény volt.

A publikálásnak hála, nem lehetett lazsálni, folyamatosan írni kellett az újabb részeket. Mégis voltak kimaradások, a valóság nagy troll, ha csak teheti, nem hagy írni. Szóval volt minden: betegség, munkahelyi agyhalál vagy kimerültség miatti szünet, de előfordult, hogy csak úgy… kimozdultam, na. :D

Októberig kerültek ki a részek, amikor is le kellett állítanom. Olyan irányba kanyarodott a történet, hogy nem maradhatott webregény formában. Például olyan hosszúk lettek az epizódok, amit már nem tolerál egy online felület. Ahogy követni sem lehetett volna, mi miért, és ki kivel hol. Természetesen offline folytattam, de már egyedül voltam vele.

Több lidércszereplő akad benne, mint a Sárkánycsalogatóban. Na jó, mennyiségileg az verhetetlen, de a Boszorkányszelídítő lidércei nem passzív lángok, ők csinálnak is valamit. Bajt, például.

Kicsit több hentelés van benne, aminek szimplán annyi az oka, hogy a lidércek amúgy is sötét és ijesztő lények, nem fűzhetnek gyöngyöt az egész sztori alatt (ezt konkrétan egyszer se csinálják, de olyan előfordul, hogy villamosoznak vagy kávéznak).

És végezetül: a regény készítése közben egy valódi lidérc, boszorkány vagy manó sem sérült meg. A nem valódiak viszont... hát, maradjunk annyiban, hogy senki nincs biztonságban.

Hollus arra ébredt, hogy megütötte valami a lábát. Félálomban arra gondolt, biztos Emese rúgta meg véletlen. Aztán még egy bökést érzett; mintha egy bot végével ütötték volna bokán.

Bent, a körben. Ami elvileg megvédi őket mindentől. Erre kinyitotta a szemét, lekapta a nyakörvet a nyakáról, és miközben felpattant a földről, a bot meg is jelent a kezében.

Egy öregemberrel találta szemben magát. Hosszú, mocskos köpenyt viselt, ápolatlan, ősz szakállt, és a tekintete egyszerre árulkodott bölcsességről, és valami megfejthetetlen zavarról. Hollus készenlétben tartotta maga mellett a botot, és közben finoman meglökte az alvó Emese lábát a cipője orrával. A lány álmosan felült, majd mozdulatlanná dermedt, amikor meglátta az öreget.

Miközben a lány is felkelt a földről, Hollus és az idegen gyanakodva méregette egymást. Az öreg végül leeresztette a botját, és köszönésképpen bólintott.

− Mi járatban vagytok erre? − kérdezte, amire Hollus összehúzta a szemét.

− Ugyanezt én is kérdezhetném. Mi végre törsz csak úgy be más boszorkányok köreibe?

És hogyan, tette hozzá gondolatban. Csak egy boszorkánymester képes eltörölni egy másik boszorkány körét, abból pedig kevés volt a hetedik királyságban. Saját magán kívül hírből még vagy négyet-ötöt ismert.

− Én csak egy vándorló öregember vagyok − hunyorított. − Megnézem magamnak az új királyt.

Hollus felvonta a szemöldökét.

− Úgy érted, a régit.

Az öregember bólintott.

− A nagy és dicső Rudolf visszatért a trónjára. Minden gyógyítót, boszorkányt és boszorkánymestert megkerestek az éjjel a küldöttei.

− Minek?

A vénember elgondolkodva mérte végig a férfit.

− Magatok is tudnátok, ha nem zárkóztok be egy körbe. Felteszem, rejtőzködtök valami elől. Vagy… valaki elől.

Hollus bosszúsan horkantott.

− Az erdő tele van lidércekkel. Épeszű ember elrejtőzik előlük.

− Kár − vizsgálta meg a faragásokat a botján az öregember. − Nagy kár − emelte Hollusra a tekintetét. − A király minden gyógyítónak és boszorkánynak feladatot adott. Az egyik az volt, hogy fegyverezzék le a trónbitorlóhoz hű embereket.

Ahogy sejtettem, gondolta Hollus, de látta, hogy az öregember még nem fejezte be, ezért nem szólalt meg.

− A másik, hogy keressék meg az udvari főgyógyítót, Hollust. Abban reménykedtem − kezdte kapargatni a zsíros, több éves szutykot a botjáról, − hogy a király emberei elől rejtőztök. Akárcsak én.

− Miért rejtőzködik egy vén boszorkánymester a király elől?

Az öregember őszinte kíváncsisággal nézett Hollusra. Majd érdeklődve végigmérte Emesét.

− A tudásom, a hatalmam, az erőm nem a királyok szeszélyeit szolgálja. Arra ott vannak az udvar talpnyaló gyógyítói és tanoncai.

Hollus elgondolkodva figyelte a férfit. Melyik boszorkánymester lehet? Ránézésre nyolcvan körül járhatott, a faragások a botján számtalan bűvölésről árulkodtak: rontáslevétel, lidércfogás, gyógyítás, mágikus kör rajzolása, boszorkányok beavatása, ösvények feltérképezése…

− Ó, a rohadt életbe! − tört ki belőle, majd gyorsan el is hallgatott. − Andor, a boszorkánymester?

Az öreg csak bólintott, és Hollus előtt végigpergett minden, amit hallott róla. A valaha élt legbölcsebb és legnagyobb boszorkánymester, régi idők udvari főgyógyítója, aki megtagadta a királya parancsát, és ezért száműzték. A szóbeszédek szerint utána lidércekkel szövetkezett, és meglátta a világok között átszivárgó valóságokat, amibe szépen bele is őrült, ahogy azt kell.

− Ha nem tévedek, Hollushoz, a szökött királyi gyógyítóhoz van szerencsém.

Hollus most már leplezetlen gyanakvással méregette az öreget. Elvileg még hírből sem ismerheti őt, hiszen a szóbeszéd szerint Andor valahol fent él a hegyekben, egy magányos kunyhóban.

Az öreg olyan gúnyosan vigyorodott el, mintha kitalálta volna a gondolatait.

− Mindenki hallott Hollusról, aki elárasztotta lidércekkel a Setét-erdőt. És ki más lehetne itt az erdő mellett, egy beavatatlan boszorkánnyal az oldalán?

− És mit akarsz tőlünk?

− Nem akarok én a világon semmit − nézegette a faragásokat az öreg, és az egyikről megint lekapart egy zsíros koszdarabot a körmével. − Csak erre jártam. Most arra lakom − mutatott egy távoli erdősáv felé. − Gondoltam, megnézem, igaz-e a hír, hogy bezárult az alvilág kapuja. Éjjel megtalált László, a királyi gyógyító helyettese. Azt mondta, nagy megtiszteltetés, hogy találkoztunk. Mármint nekem, nem neki.

Hollus bosszúsan gondolt arra, hogy Lászlón ezek szerint semmit nem változtatott a tíz év patkányélet, még mindig ugyanaz az elszállt seggfej, mint az udvarban volt.

− Ő változtatta disznóvá a trónbitorló királyt − folytatta Andor. − Szarka képében berepült a palota ablakán, és a király mellé már Lászlóként érkezett. Ahogy a többi gyógyító a főurak mellé. Az ál-királynak ideje sem volt felocsúdni, már a trónterem közepén röfögött.

− Micsoda nemes és bátor tett − vetette közbe Hollus, amire az öreg megvetően horkantott. Andor végigmérte őket, és így szólt:

− Megvendégellek titeket. Éhesek lehettek és fáradtak. Nálam biztonságban lesztek, senki nem hatol át a körön, amit én rajzoltam.

Hollus és Emese összenézett, és a tekintetükkel beszélték meg, hogy Emesének kicsit sem szimpatikus az öreg, a férfi azonban biztosította, hogy semmi baj nem lesz.

Andor régi történetekkel szórakoztatta őket útközben: a Rudolf előtti királyról, a száműzetéséről, a régi gyógyítókról. Hollus bosszúsan nyugtázta, hogy ahelyett, hogy a tudásából adna át valamit, pontosan olyan pletykákat mond, mint amiket ma is szoktak a palota gyógyítói. Kit érdekel, melyik régen halott gyógyító kivel szűrte össze a levet, és kinek hány fattya született?

− A nagy Károly például, hogy csak egyet említsek, olyan fiút nemzett, amilyen csak százévente egy terem.

Ó igen, gondolta Hollus. Ez a nagy Károly valóban páratlan tehetségű gyógyító volt, olyan könnyedén kötötte meg a lidérceket, hogy épphogy nem táncolt közben, nemes lidérceket fogott a szolgálatába, csak éppen a fehérnépeknek volt képtelen ellenállni. Azt beszélik, a fél vidék tele van a törvénytelen gyerekeivel, akik között a királyi udvar gyógyítói szüntelenül keresik a „Nagy Utódot” – Károly ugyanis vagy jó húsz éve már, hogy alulról szagolja az ibolyát. Csakhogy az utódok mind tudatlan földművesek voltak, varázstudománnyal egy se született.

− Az a fiú − folytatta Andor −, most lehet huszonöt éves. Gyerekként is mutatta már a boszorkánytehetség minden jelét. Foggal született − fordult jelentőségteljesen Emeséhez, aki kényszeredetten elmosolyodott, majd azonnal elkomorult, ahogy az öreg előrefordult. − És háromévesen már megbűvölt egy békát.

Na persze, gondolta Hollus. Háromévesen bárki megbűvöl egy békát, ha az idióta szülei azt hiszik, hogy a jövő leghatalmasabb boszorkánya a kölykük.

− Az udvar gyógyítói a csodájára jártak, nem hagytak nyugtot az anyjának, akit egyébként is jobban érdekeltek a férfitermészet rejtelmei, ha érti az ifjú hölgy − kacsintott Emesére −, mint a gyerek jövője. Elveszejtette hát a kölyköt; úgy hírlik, belevetette a folyóba. Persze ő azt mondta, a kisfiú beleesett, a hullámok meg elragadták. Senki nem találta meg a holttestét. Mindenki úgy gondolta, a nagy Károly utódja itt él valahol a hetedik királyságban, beavatatlan boszorkányként.

Hollus erről egyáltalán nem hallott az udvarban; úgy látszik, vagy Andornak vannak problémái az idővel, pontosabban azzal a részével, hogy mi mikor történt, vagy ő nem figyelt eléggé a többi udvari gyógyító üres fecsegésére.

Andor történetei, úgy tűnt, soha nem fogynak el. Hollus és Emese néha váltott egy-egy bosszús, majd ahogy telt az idő, egyre fáradtabb pillantást. A férfi közben megállapította, hogy nem igazak a szóbeszédek, miszerint Andort elhagyta a józan esze; tökéletesen összefüggően beszélt, és sem a szavai, sem a tettei nem árulkodtak őrületről.

− …és Ferenc akkor azt mondta: aki nem bír meginni egy éjszaka három liter pálinkát, az nem is igazi varázstudó. Aztán megitta a három liter pálinkát, és reggelre a hullaszállítók takarították el a gyógyítók palotájából.

Mindketten megkönnyebbültek, amikor az öreg belépett a fák közé az erdősávnál. Botjával a bokrokra mutatott, azok szétnyíltak előtte – és feltárult egy kidőlt-bedőlt viskó. Elviselhetetlen bűz áradt a ház felől: rothadó növényekre utaltak, elhullott állatok tetemeire, és katasztrofális WC-higiéniára.

Amint a ház felé haladtak, Andor egyszer csak megállt. Mindkét karját a magasba tartotta, és körözni kezdett a feje felett a bottal, miközben zümmögő hangot adott ki. Körbefordult háromszor a saját tengelye körül, majd kiköpött a válla felett.

Hollus megütközve figyelte, amit Emese is észrevehetett, mert odahajolt hozzá, és suttogva megkérdezte:

− Ez is egy szertartás?

− Nem − súgta vissza Hollus. − Ez azt mutatja, hogy az öregnek nincs rendben valami odabent − mutatott a halántékára.

− Távozz innen, gonosz lélek! Tudom, hogy itt vagy! – Andor leeresztette a karját, és intett nekik: –  Most már mehetünk.

Ahogy közeledtek a házhoz, a szag egyre elviselhetetlenebb lett.

− A házban már nincs bűz − mondta az öreg. − Trükkösek ezek, de a szagokat nem bírják. Kör van a ház körül: állattetemekből, rohadt krumpliból, meg sok egyébből, amit az ifjú hölgyre tekintettel nem sorolnék fel.

Hollus észrevette, hogy Emese alig bírja visszatartani az öklendezést. Szerencsére az öreg sem volt kibékülve a szagokkal, könnybe lábadt szeme, undortól eltorzult arca, és a tőle meglepő sietség legalábbis erről árulkodott.

Bent a házban valóban nem volt büdös. Hollus szerette volna megkérdezni, ezt miféle bűbájjal csinálja, mert ennek nagy hasznát venné odaát, a Budapesten, csakhogy az öreg hamarabb megszólalt:

− Ezek mindent látnak, mindenhol ott vannak, mindenhova követnek engem!

Hollus körülnézett. A ház egyetlen szobából állt, egy tűzhellyel, egy asztallal és egy ággyal berendezve. A többi helyet elfoglalták a törött korsók darabjaiból, drótdarabokból, kavicsokból, kövekből és szemétből kirakott halmok. Andor követte a tekintetét, és elégedetten kihúzta magát:

− Ezekben megbotlanak. Nem tudnak átmenni az agyagon, a köveken és a drótokon.

− Kik? − kérdezte Emese.

Az öreg közelebb lépett hozzájuk, és Hollus most már biztosan látta az őrületet a tekintetében.

− Nem tudom − suttogta Andor. − Keresztbe tettem egyszer egy nemes lidércnek, aki elátkozott. Akkor láttam őket. Árnyak, fényalakok! Itt is lehet − érintette meg Emese vállát. − Itt ülhet a válladon. Vagy a te fejeden − nyúlt Hollus felé, aki elhúzódott. − Tekeregtek, mint a kígyók − intett a kezével, mintha egy kígyót rajzolt volna. − A fények. A másvilágok lényei. Ködök. Lidérclángok. Az uralkodó lidérc két hét múlva jött vissza, és levette rólam az átkot. Azóta tudom: ezek mindenhol ott vannak.

Kihívóan mérte végig Hollust és Emesét, mintha várta volna, hogy őrülettel vádolják. A férfi tökéletes pókerarcot vágott, Emese pedig rémülten nézett körbe, hátha meglátná azokat a lényeket.

− Senki nem hisz nekem − mondta Andor. − Mindenki azt hiszi: megőrültem. Ezt is mondta az a nemes lidérc. Hogy a halál túl kegyes lenne. Hogy inkább elvesz mindent, ami az enyém volt: tisztességet, méltóságot A többit pedig megbeszéljük az alvilágban.

Emese szemmel láthatóan megborzongott. Andor elégedett lehetett a reakciójukkal, mert bólintott, és újra olyan hangnemre váltott, ahogy a mezőn beszélt.

− Üljetek le, hozok nektek enni − intett az asztal felé, majd kiment. Emese és Hollus gyanakodva nézte meg a két széket, megállapították, hogy bár mocskosak, de még mindig nem annyira, mint az egyes villamos ülései, szóval leültek. Emese meg akart szólalni, de Hollus megcsóválta a fejét, és az ajtó felé intett, amin Andor kiment.

Az öreg némi kolbásszal, sajttal és kenyérrel tért vissza. Reggeli közben Hollus igyekezett úgy terelni a beszélgetést, hogy rátérjenek végre a rohadt ösvényekre – ugyanis ez volt az egyetlen ok, amiért eljöttek a kunyhójába.

− Ó, életem legszebb húsz éve volt, amikor ösvényt kerestem! − ködösödött el Andor tekintete. − Az a titka, hogy… nincs titka! Mész, és megérzed. Amikor állattá változol, egy pillanatra megérzed a Falat. Van az a pillanat, amikor még van tested, és az, amikor már benne vagy a szövetben. Akkor megérzed. Hogy van-e ösvény, vagy nincs. Nem innátok egy kis pálinkát?

Hollus és Emese egyszerre rázta meg a fejét.

− Én iszom − állt fel, és egy üveggel, meg három pohárral tért vissza. − Hátha meggondoljátok magatokat. Emlékszem, Ferenc nagyon tudott inni! Az is lett a veszte, szegénynek. Egyszer lehányta a…

− És emlékszel még, hol vannak az ösvények? − kérdezte Hollus.

Andor töltött egy kupica pálinkát, és le is hajtotta. Majd megrázta a fejét.

− Amit találtam, mind a könyvben van. Lerajzoltam, bevittem, beleírták, én meg elfelejtettem. Tudjátok, annyi minden van egy ember életútjában, hogy…

− Tudsz átjárót nyitni? − kérdezte Hollus türelmetlenül.

Andor úgy nézett rá, mintha most vette volna észre, hogy nem egyedül van.

− És hova mennél, fiam? Érzem, hogy a lány nem ez alatt a Nap alatt született. De te igen. Nem lennél boldog ott.

− Az már az én dolgom.

Az öreg elgondolkodva nézett a férfira, aki türelmetlenül folytatta:

− Te meg kell, hogy értsd. Nem akarom a király kénye-kedve szerint használni a tudásomat. Tanulni akarok, gyógyítani, nem a talpnyaló udvaroncok seggén kenegetni a keléseket körömvirágkrémmel.

− Igaz – bólogatott Andor, majd felcsillant a szeme: – De gondolj bele! Vannak a mulatságok! Emlékszem, minden lányt megkaptunk. Ó, boldog idők! Fényűző lakosztály, nem büdös vályogviskó! És a palotába − hajolt az asztal fölé −, nem tudnak bejönni azok.

Hollus már nyitotta a száját, de Andor megelőzte.

− Értelek, fiam − dőlt hátra. − Nyitok neked átjárót.

Andor nem siette el a dolgot, olyan sokáig szöszmötölt és beszélt, hogy Hollus kezdett kitérni a béketűréséből. Reggeli után az öreg kicsoszogott a kúthoz vízért, és a férfi vele tartott, hogy segítsen neki. Nem lovagiasságból, csak szerette volna, ha haladnának végre az átjáró-nyitás felé. Aztán, már újra a konyhaasztal mellett, Andor anekdotázni kezdett a régi idők tiltott bűbájairól, és Hollus magában tartotta, hogy azokat a mai napig elvégzi minden valamirevaló gyógyító-tanonc a palotában, a mentorok beleegyező hallgatása mellett.

Andor aztán elhallgatott, mintha elfogytak volna a történetek, vagy azon gondolkodott volna, mit meséljen legközelebb. Közben elővette a kavicsait, és sorba rakta őket az asztalon, mert „állandóan résen kell lenni, ezek rafináltak ám, megtanulják, hol vannak az akadályok, és kikerülik őket”.

− Nyitsz nekünk átjárót? − kérdezte Hollus türelmetlenül.

Az öreg éppen egy drótra igyekezett felfűzni egy kavicsot, mellé egy törött korsó szilánkját. A kérdésre mozdulatlanná dermedt, és csak egy pillantást vetett Hollusra.

− Mit is mondtál, miért van szükséged az átjáróra? Egykori királyi főgyógyítóként ez nem kellene, hogy gondot okozzon.

Hollus Emesére pillantott, és a lány megcsóválta a fejét, mintha azt mondta volna: én már a mezőn szóltam, hogy valami nem stimmel az öreggel.

− Megátkozott valaki − fordult Andor felé.

Az öreg folytatta a kavics- és cserépfűzögetést; igaz, minden második mozdulattal leejtette valamelyiket az asztalra, de megszállott nyugalommal és kitartással újrapróbálta.

− Értem − bólogatott. − És a hetedik királyság főgyógyítójának erejét bárki meg tudja kötni.

Hollus rosszat kezdett sejteni.

− Akadnak olyan boszorkányok, akik képesek rá.

− Boszorkánymesterek − emelte fel a fejét Andor. − Akikből kettő a tengeren túlon él, egy a Hármas-síkságon − itt Emese felé fordult, és neki magyarázta: − ami négynapi járóföld, − majd vissza, Hollushoz: − és itt vagyunk még mi. Te, és én. S tudtommal én nem kötöttem meg az erődet.

Hollus összehúzott szemmel nézte az öreget.

− Mire akarsz kilyukadni?

− Arra, édes fiam − tette le a kavicsot, a cserepet és a drótot, és öreges mozdulattal nyúlt a széke mellé −, hogy nem akarok életem végéig egy szutykos, ótvaros, büdös vályogviskóban élni.

Hollus felugrott, de Andor fiatalokat megszégyenítően gyors mozdulattal kapta elő a botját az asztal alól, és a férfira mutatott. Hollus a rigmust már nem is hallotta, végtagjai kővé meredtek, bárhogy erőlködött, még a gondolata sem jutott el addig, hogy megmozdítsa őket. Látta, ahogy Emese felemelkedett, hogy megvédje őt, de nem tudta figyelmeztetni, hogy ne mozduljon; ugyanis egy hang se hagyta el a torkát. Andor intett egyet a lány felé, aki ájultan roskadt a földre. Hollus érezte, ahogy a teste az ő akaratától függetlenül visszaül a székbe.

− Azt hiszem − méregette őt Andor, − könnyebb dolguk lesz a király katonáinak, ha nem vagy magadnál.

Az öreg következő intésére Hollus előtt elsötétedett a világ.

Rájöttem, hogy van egy blogom. Meg van közlési kényszerem is. Jó, utóbbit egy ideje már tudtam, nem most fedeztem fel, de azt igen, hogy a kettőt milyen könnyedén lehet kombinálni.

Igazából a mai extra Sárkánycsalogatós részt akartam kitenni, csakhogy történt valami: vázlatot kezdtem írni a leendő regényhez, és kutattam is a neten. Ami azt jelenti, hogy nagyjából semmire nem tudtam ma koncentrálni, és ha már ilyen szépen meglett a fonal, nem akarom letenni, még arra az időre sem, hogy kijavítsam a következő extrát.

Viszont szépen alakul, miről fog szólni a következő könyv, és izgatott vagyok. Hamarosan ott lehetek a szereplőimmel, és átélhetem velük ezt a sok disznóságot, amit kitaláltam nekik. Közben pedig megtudtam, hogy most, a huszonegyedik században nem csak boszorkányképző van, meg rontáslevétel húszezer forintért, hanem tündérképző is. Szóval, ha valaki ilyesmihez érezne kedvet - hát, én szóltam.

Szóval, extra helyett jöjjön egy bejegyzés arról, milyen mentális állapotból születnek a regények. Amúgy ezentúl az  extra Sárkánycsalogatós meg egyéb (igen, rád gondoltam, Boszorkányszelídítő, neked is lesznek extráid) cuccokon kívül néha mesélek egypár olyan dologról, ami vagy az írás folyamatáról szól, vagy arról, ami inspirál. Utóbbi azt jelenti, hogy nagyjából mindenről.

Oké, ezt kifejtem kicsit bővebben. Olyannak képzelem a fantáziámat, mint egy nagy, árnyékszerű (leginkább elefánthoz hasonló) állatot, ami félálomban, összegömbölyödve szunyókál valahol. Csak akkor alszik mélyen, amikor határidőre kell írnom (viszonylag ritkán volt ilyen), legtöbbször azonban minden szirszar felébreszti, és fittyet hány arra, hol vagyok, mit csinálok, és tudok-e jegyzetelni.

A várost nagyon szereti – és erre mesélek is egy példát. Mentem melóba a minap a metrón, éppen fantasyt olvastam, és leült mellém egy magas, mogorva, nagyon sovány nő, akivel a reggeli ingázók rutinjával (vagyis szenvedély- és érzelemmentesen) könyökharcoltunk* egy kicsit. Miután elhelyezkedtünk, folytattam az olvasást (mert a könyökharc alatt csak úgy tettem, mintha), és pont valami nagyon beteg részhez értem – amitől felébredt az elefánt. Szóval egy-kettő elképzeltem, hogy mellettem egy éjfekete, alvilági démon ül, aki embernek álcázza magát. Nem látom, de tudom, hogy nyújtja felém a csápjait, azzal az aljas szándékkal, hogy a metrókocsi padlóján keresztül levigyen egy nyirkos és sötét barlangba, ahol meg akarja enni a szívemet – de amint ránézek, visszaváltozik majd emberré, és metró-tekintettel** bámul maga elé, mint mindenki más.

Ekkor a sovány nőre pillantottam. Pontosan olyan mozdulatlanul ült, ahogy elképzeltem a démon-szörnyeteget alakváltás után. Gyorsan a könyvre szegeztem a tekintetemet, és megmondtam az elefántomnak, hogy hagyjon békén, most metrózunk, nem írunk, itt az ilyesmiért hülyének néznek, ráadásul mindjárt beérek dolgozni, oda meg végképp nem hiányzik.

Sokszor napokig, hetekig ébren van, és tombol: vagyis mindent összekapcsol valami képtelenséggel. Mondjuk a bolti sorban állást a lidércinvázióval. Alakváltó szörnyeket a sorsukba beletörődött, okmányirodai váróban ücsörgő ügyfelekkel. Új jelenetet a folyamatban lévő regényhez, mondjuk egy állásinterjú közben. Amikor éppen „sztoriban vagyok”, szóval az üres papírra írok, akkor nagyon nehéz elaltatni, így napközben is olyasmikkel szórakoztat, hogy: „Figyelj, képzeld már el,  milyen lenne, ha a buszod a Szentendrei út helyett egy dimenziókapuba kanyarodna, a senki földjére!”, vagy „Milyen lenne már, ha elvinnék valaki hörcsögét, mert nem fizette be időben a telefonszámláját?”

Szóval így értettem, hogy nagyjából minden inspirál, egy odaégetett vasárnapi ebédtől kezdve az óraállás diktálásig, vagy az álláskeresésig. Persze, ez még nem elég, hogy egy regényt összehegesszen az ember – de erről majd legközelebb.

 _______________________________________

*Könyökharc: Én-határok kijelölése tömegközlekedési eszközökön, az „idegenek egymás mellé ülnek” szituációban. A két utas táskában kotorásnak, olvasásnak vagy vakarózásnak álcázott mozdulatokkal juttatja egymás értésére, hogy helyre van szüksége. A játék a kompromisszumos megoldásig tart, míg mindkét fél el nem helyezkedett valami olyasmi pozícióba, mintha visszahúzta volna a karját a testébe.

**Metró-tekintet: Metrókocsiban egymással szemben ülő emberek tekintete, akik igyekeznek elkerülni a látszatot, hogy a másikat bámulják. Üres, meredt tekintet, mely a sötét ablakra, az információs táblákra és reklámokra, vagy a lábakra szegeződik.

Mikor már elég messze jártak a vénasszony házától, Hollus megállt – hát megtorpant Emese is. Szembefordultak egymással, és a férfi megfogta a lány mindkét kezét.

− Hogy érzed – kezdte, – eljött az ideje, hogy kipróbáld, milyen madárrá változni?

Emese mosolya lehervadt, s az arca elsápadt.

− Mi?

A férfi mosolya szélesebb lett. Eszébe jutottak a párkapcsolati tanácsadó cikkek, amiket álmában olvasott a neten, amikor Emese szemével látta a világot.

− Az a következő lépés, nem? – kérdezte. – Flört-jelek, udvarlás, játszmák, csók. Aztán a férfi megtanítja madárrá változni a nőt. Igazából − pillantott a távolba −, az átváltozás mifelénk az első elhált éjszaka után szokott következni, de ha nem tanulod meg, ma éjszaka az út mellett éjszakázunk.

Emese tenyere nyirkos lett. A lány összezárt szájjal nézett fel a férfira, aki biztosra vette, hogy tökéletesen ráhozta a frászt.

− Nem olyan nagy dolog − vont vállat könnyedén Hollus. − Csak az embereknek fáj, akiket átváltoztatunk. A boszorkányoknak, gyógyítóknak nem.

− Nekik miért nem? − kérdezte halkan a lány, és örült, hogy egy kicsit másról beszélhetnek.

− Ezt igazából senki nem tudja. Sokan úgy tartják, amikor egy boszorkány állattá változtat egy embert, akkor tulajdonképpen összepréseli a testét. Mások erre azt mondják, ez lehetetlen, de azzal nem sokat tudnak kezdeni, hogy a visszaváltoztatott emberek boldogan élnek még évtizedekig. De ha egy boszorkány változik át, a teste nem alakul át. Volt egy udvari gyógyító száz éve, aki azt mondta, szerinte bekerül a szövetbe.

Tartott egy kis szünetet, hogy Emese megkérdezhesse:

− A mibe?

− A birodalmak közötti szövetbe. Ott van mindenhol, nem csak a világok között: finoman beszivárog mindenhova. Állítólag a lidércek hozhatnak olyan átkot egy emberre, hogy az meglátja, mi minden szivárog át innen oda, onnan ide. Aztán persze − pillantott félre elgondolkodva −, bele is szoktak őrülni, vannak világok, ahova épeszű ember nem tenné be a lábát. Merthogy tele van mindenféle undorító szörnyetegekkel. Mindenesetre − nézett a lány szemébe −, amikor madárrá változol, egyben maradsz, csak… máshol vagy. Akkora részed marad itt, amekkorát használni akarsz. Ha az egy madártest, akkor annyi. Legalábbis egyesek szerint.

Emese úgy nézett a férfira, mintha abban reménykedett volna, hogy elneveti magát, hogy csak viccelt.

− És igaziból repülsz?

Hollus bólogatott, és arra gondolt, a repülés az egyik legjobb része a boszorkányságnak, alig várta, hogy megossza az élményt a lánnyal.

− A tériszony elmúlik tőle?

A férfi lelkes mosolya most hervadt le.

− Soha nem vettem észre, hogy félnél a magasságtól.

− Láttál valaha magas helyeken álmaidban?

Hollus visszaemlékezett, hogy a lány még csak székre sem állt soha.

− De ez más − mondta bizonytalanul, és megszorította Emese kezét. − Odafent.

− Már hogy a francba lenne más?

A férfi gondterhelten összeszorította a száját, és elnézett a távolba a lány válla felett. Meg is látott egy-két lidérclángot az erdő felett. Emese hátrafordult, és megborzongott, amikor észrevette a lángokat.

− Hogyhogy még itt vannak? − közben a lidérceken tartotta a szemét. − Bezárult az alvilág kútja, akkor lidércek sincsenek, nem?

Hollus megrázta a fejét.

− Nem szeretik a napfényt, az tény, de jó páran itt maradhattak, miután bezárult az alvilág kapuja. Amikor még nyitva volt, körrel tartottam őket az erdőben. Ami − döntötte oldalra a fejét, mert ez eddig nem jutott eszébe −, szét is oszlott, amint átmentem Józsival és a lovaggal Budapestre.

Emese gondterhelten nézett a férfira.

− Akkor megöltek mindenkit? A falvakban.

Hollus a lányra pillantott.

− Nem hiszem. Az itteniek hozzá vannak szokva. Nem mindig tudtam mindet az erdőben tartani, tíz éve gyakorlatilag folyamatos lidércinvázió alatt vannak. Szóval mindenki védi a házát. Elvileg. Én legalábbis megtanítottam nekik, hogy kell. Amelyik meg van olyan idióta, hogy nem használja, az meg is érdemli, hogy felzabálják.

Emese megint az erdő felé fordult. A lángok egyelőre a fák koronája felett köröztek.

− De mit akarnak az emberektől? Miért bántják őket?

− Nem akarják bántani őket. Csak éhesek. Az ilyen kis lidércek meghalt emberek szellemei, akik meglógtak az alvilágból. Az emberek erejéből és életéből élnek. Van, amelyik a gazdája szeretője lesz.

Emese összeráncolta a homlokát, és a férfi felé fordult.

− Mi? És még mi vagyunk perverzek ott a huszonegyedik században!

− Általában nem tudják, hogy egy lidérccel hálnak − vigyorodott el a férfi. − A rafináltabb lidércek emberi alakot öltenek. Magányos, elkeseredett embereket találnak meg. Meg igen, jó, persze − hunyorított a lányra −, meg ott vannak a perverzek is.

Emese most először mosolyodott el, bár a tekintetén látszott, hogy nagyjából hatszáz dolgot fel tudna sorolni, amiről szívesebben hallana egy sötét erdő mellett az éjszaka közepén, mint a lidércekről.

− Meg van olyan lidérc, ami mindenáron szolgálni akar. Például visz neked dolgokat, amit kérsz.

A lány felvonta a szemöldökét.

− Mint a lidérccsirkéd.

Hollus bólogatott.

− Ő nem veszi el az erődet?

− De − sóhajtott lemondóan. − Előbb-utóbb el kell majd bocsátanom magamtól.

− Amúgy most hol van?

Hollus vállat vont.

− Valahol itt, a közelünkben. Csak most jóllakott, nagy feladat volt, hogy elhozta Egon tojását. Amint éhes lesz, megint megkeres, és megkérdezi, mit hozhat nekem. Lassan mondjuk jöhetne, kéne aksi a mobilodba.

A lány ezen elvigyorodott.

− Szóval − ölelte át őt Hollus −¸ha nem akarsz madárrá változni, akkor itt kell aludnunk. Vagy visszamegyek a Katához, és lenyúlok tőle egy seprűt.

− Szerinted adna?

− Kizárt − röhögte el magát röviden. − De nem is úgy gondoltam, hogy elkérem tőle.

Emese kibontakozott az ölelésből.

− Jól sejtem, hogy hamarosan az összes királyi gyógyító és boszorkány téged fog keresni?

Hollus elkomolyodott, és pár pillanatig mérlegelte, mit mondjon erre. Végül csak bólintott.

− Akkor nem lehet, hogy nem kéne repülni?

A férfi felvonta a szemöldökét. Eddig eszébe se jutott, hogy a repülés akár feltűnő is lehet, és most már nem a környék legrajongottabb boszorkánya volt, hanem a visszatérő király szökött udvari gyógyítója. Szóval repülés, a seprűvel együtt, elfelejtve. Főleg, hogy a lány amúgy is tériszonyos.

− Igazad van. De a Vízháti Katához akkor is elmegyek. Hozok tőle pokrócokat.

− Egy feltétellel: nem fenyegetheted meg.

Hollus bosszúsan elhúzta a száját.

− Abban nincs semmi érdekes. Meg különben is, szerinted ideadja, ha kérem tőle?

− Lopd el tőle akkor.

A férfi hátralépett, és a bot hegyével körberajzolta Emesét, aki értetlenül figyelte a mozdulatait.

− Innen ne lépj ki − mondta a lánynak. − Akkor nem esik bajod.

Miután Emese bólintott, Hollus megrázta a botot, ami átváltozott nyakörvvé. Fel is csatolta a nyakára, majd Kata háza felé indult. Gyalogoljon a rosseb, gondolta, egy éjszakai repülésből még nem lehet baj!

Néhány lépés hívni kezdte a szelet. Érezte, ahogy átjárja a testét, behatol a sejtjei közé. A tér megcsavarodott. Hollus teste könnyű lett, mint a szél. Amikor felugrott, nehéz lett, mint egy bagoly teste. Széttárta a szárnyait, és hirtelen kitágult előtte a világ. Tett egy kört a lány felett, aki ámulva nézett fel rá, majd maga alatt hagyta a kidőlt kerítéseket, egy kutat, gyümölcsösöket, és meg is látta az öregasszony házát.

Vízháti Kata fel se ébredt, észre se vette, ahogy két pokrócot lenyúlt, és emberként visszasietett velük a lányhoz. Aznap éjjel a mezőn aludtak, a Hollus rajzolta körben. Felettük lidérclángok szálltak a csillagok alatt. Egymás kezét fogták, úgy nézték őket. Aztán csökkenni kezdett közöttük a távolság; apránként, lassú mozdulatokkal, mintha csak véletlen közelítenének egymáshoz. Végül Emese a férfi vállára hajtotta a fejét, és a mellkasára tette a karját. A férfi érezte a lány leheletét, szívének egyre gyorsabb lüktetését, és lassan nem tudta eldönteni, melyiküké ver szaporábban. Forróság öntötte el, megszorította Emese kezét. Amikor a lány felemelte a fejét, nem bírt tovább mozdulatlan maradni: Emese fölé hajolt, és a csókjukban az elmúlt évek, álmok minden sóvárgása benne volt.

Jóval később, amikor Hollus kezdett elaludni, Emese megkérdezte:

− Most, hogy elháltuk az első éjszakát, muszáj megtanulnom madárrá változni?

Vízháti Kata bezárta a tyúkokat, és a ház felé csoszogott. Ott aztán le is cövekelt, és hunyorogva figyelt a veranda felé. Mintha Hollus állt volna ott valami lánnyal. Amikor rájött, hogy nem csal a szeme, mérhetetlen haragra gerjedt, és sietős léptekkel haladt feléjük.

− Hát téged melyik trágyadombról hordott ide a szél, boszorkányok szégyene, állatok pesztrája, lidércek szolgálója?

Hollus türelmesen megvárta, hogy befejezze.

− Látod még a felhőt, Vízháti Kata? − mutatott az erdő felé.

− Végül csak bezártad az alvilág kapuját − motyogta maga elé.

− Ja, nem − piszkálta meg az orrát Hollus −, csak a felhő szállt el, ide tart, a te házad felé.

− Ide hallgass, te apád szégyene, boszorkánymesterség megcsúfolója − fenyegette meg a mutatóujjával −, ha mást nem, legalább a koromat tiszteld!

− A korod nem több meddő időtöltésnél, csak úgy elfújta feletted az éveket a szél ugyanezen tanyán, a disznaiddal, csirkéiddel és főzeteiddel, ugyan, mit tiszteljek rajta?

− Hollus! − bökte oldalba Emese, mire a férfi rájött: a sértegetés nem a legjobb stratégia, ha az ember szívességet akar kérni. Taktikát váltott hát.

− Ássuk el a csatabárdot, Vízháti Kata! Én elhagyom ezt a környéket, tiéd minden falu, levehetsz minden rontást, amit csak le tudsz − hunyorított az asszonyra, akinek dühös szikrákat szórt a szeme −, locsolhatsz parázsló szenes vizet minden állatra, és annyi élelmet szedhetsz össze, hogy jólétben, gazdagságban töltheted hiábavaló életed utolsó…

Emese ezúttal valamivel határozottabban bökte oldalba, és a férfi azonnal elhallgatott. Bocsánatkérően pillantott a lányra, és a tekintetével igyekezett a tudtára adni: ha ezt egyszer elkezdi, nem tudja csak úgy abbahagyni.

− Nem bocsátok és nem felejtek el semmit Hollusnak, a lidércek cimborájának, a hét királyság leggyávább boszorkányának, aki bevette magát egy erdőbe, semhogy meg kelljen küzdenie egy öregasszonnyá változtatott nővel! Mondd, hogy mit akarsz, aztán tisztulj innét!

Hollus tekintete elsötétedett, de mielőtt megszólalt volna, Emese előrelépett, és kezet nyújtott az öregasszonynak:

− Marosi Emese vagyok − majd leeresztette a kezét, mert Vízháti Kata gyanakodva végigmérte őt, de nem mozdult. − Szállást szeretnénk kérni, ma éjszakára.

Hollus megfogta a lány kezét, és maga mellé húzta őt, majd megcsóválta a fejét, hogy ne mondjon többet. Vízháti Katában bennmaradt a lélegzet, mintha ez a pofátlanság letaglózta volna.

− Hogy mit? − tört ki belőle. − Még én lássam vendégül a csaló boszorkányt, a hetedik királyság utolsó férgét, falusiak vámszedőjét?

Aztán hirtelen elhallgatott, és gyanakodva végigmérte Hollust.

− Miért nem mentél el a királyoddal? Visszaváltoztattad az embereket. Itt mentek el tucatjával, néhány órával ezelőtt.

Hollus felvonta a szemöldökét.

− Hova tartottak?

Az öregasszony felnevetett.

− Ha tudnám, se mondanám meg! − Majd ráncos arca elkomorult, és gyilkos düh lobbant a tekintetében. − Rudolf minden gyógyítóját előreküldte állat képében a trónbitorló király palotájába. Estére megint Rudolf lesz a királyunk! Te mit keresel itt? Neked, mint főgyógyítónak kellene belevágnod a tőrt a trónbitorló szívébe! Csak nem kidobott a királyod? Mondd csak, hova száműzött?

A férfi egy bizonytalan pillantást vetett Emesére. Ez gyorsan ment. Sejtette, hogy Rudolf első dolga a bosszú lesz, de arra számított, egy-két hétbe beletelik, míg visszaszerzi a hatalmát. Nyilván kémeket küldött szét a vidéken, gyógyítókat madár képében, és néhány óra alatt maga mellé is állított minden nagyurat. Vagy legalábbis a nagyját. Azonban ha ez így történt, nagyobb bajban vannak, mint gondolta.

− Megyünk − szorította meg Emese kezét.

− Ó, nem száműztek, hanem megszöksz, igaz? − károgta az öregasszony. − Még egyszer elárulod őt? Hova tudsz menni? Minden gyógyító és boszorkány téged fog keresni, a föld alól is előkerítenek, boszorkányok szégyene! Ott leszek, amikor bitófára visznek, hetedik királyság árulója! Nem nyugszom, míg szöget nem verek a koporsódba!

Hollus és Emese már elindult, de erre a férfi megtorpant. Elengedte a lány kezét, és az öregasszony elé lépett. Majd rámutatott a bottal.

Vízháti Kata meredten bámulta a bot végét, és moccanni se mert.

− Ha bárkinek elmondod, hogy láttál engem, utolsó éveidet drótféregként fogod leélni, vénasszony!

Az öregasszony sötét tekintettel nézett a férfi és a lány után, elmondott egy hosszú és korhatáros átkot, majd kiköpött, és bement a házba.

Hollus az erdőből kifele menet először elmondta magában az összes átkot és káromkodást, amit csak ismert, aztán egyet-kettőt hangosan, és csak akkor hallgatott el, amikor rájött: ezzel teljesen a frászt hozza Emesére. A lány ugyanis faggatni kezdte, hogy milyen szörnyűség történhet, amiért nem akar visszatérni a királyához gyógyítónak. A férfi megnyugtatta, hogy semmi vészes, csak valami fogság, esetleg egy kis kínzás, de megölni aligha fogják, mert saját magán kívül nem ismert senkit, aki alkalmas lett volna a főgyógyító posztjára.

Aztán megint elhallgatott, és rájött, hogy a tíz év erdei remeteélet alatt kissé elfelejtette, hogyan kell megnyugtatni valakit.

Ezután azon kezdett gondolkodni, hogy rendben, hogy kitalálta, hogy megkér egy boszorkányt, hogy átjárót nyisson – csak ez azért ennyire nem lesz egyszerű.

A boszorkányok nagy része arról álmodozik, hogy egyszer gyógyítóvá lesz az udvarban. Ez nagy megtiszteltetés, és óriási lehetőség: olyan tudás birtokába kerültek gyógyítóként, amiről a „kinti” boszorkányok csak álmodoztak. Például átjárót tanultak nyitni a világok között.

Vagyis, gondolta lemondóan Hollus, találniuk kell egy egykori udvari gyógyítót valahol, egy sima boszorkány nem tud segíteni rajtuk. Túl azon, hogy fogalma sem volt, hol keressen ilyet, az is eszébe jutott, hogy a volt gyógyítók többnyire halottak, vagy rejtőzködő őrültek.

− Milyen ösvények? − kérdezte Emese.

Hollus elgondolkodva nézte maga előtt az utat. Néhány perce kiszaladt a száján a „Vagy kereshetünk egy ösvényt is” mondat.

− Nem csak átjárókkal lehet közlekedni két világ között. Vannak kiskapuk. Amik sajnos csak akkor nyílnak ki, ha megtalálod az ösvényt. Általában trükkösek. Mondjuk, vegyük ezt a földutat − intett a hátuk mögé. − Ha itt lenne egy ösvény, úgy jutnál át rajta egy másik világba, hogy mit tudom én, végigmész rajta háttal, egészen a keresztútig. Ott, mondjuk, köpj a hátad mögé, és megmutatja magát az ajtó.

Emese szeme felcsillant.

− Akkor miért nem csináljuk azt?

Hollus elvigyorodott.

− Csak példának mondtam. Meg − komorodott el −, ezt konkrétan ki is próbáltam. De nem működött.

A lány csalódottan hümmögött.

− Szóval bárhol lehet ösvény.

− Igen. A régi, hatalmas gyógyítók le is írták, hol találtak réseket a világok közötti szöveten. Egy nagy könyvben van.

− Akkor csak meg kell keresni azt a könyvet.

− Hogyne. Hét lakat alatt őrzik a palotában, a gyógyítók sem nyithatják ki egyedül. Kivéve a királyi főgyógyítót.

− De te az voltál. Egyszer se nézted meg őket?

Hollus csak a szeme sarkából pillantott a lányra.

− Akkoriban nem érdekelt. Nem akartam elhagyni ezt a világot. Akkor még nem bűvöltél meg.

Átkarolta a lány vállát, úgy haladtak az úton.

– Aztán később persze eszembe jutott – folytatta –, csakhogy addigra a trónbitorló király gyógyítói elvittek minden feljegyzést az elátkozott palotából.

− És ha most visszamennél gyógyítónak, nem lehetne belenézni?

A férfi komor tekintettel nézett a távoli fasorra.

− Nem szabad az udvarba mennünk. A királyok és az embereik alattomosak, a bizalmas gyógyítóik olyanok, mint a kígyók. Csapdába sétálnánk. Hiába lennék főgyógyító, a könyv közelébe se engednének.

Emese tekintetében dühös szikra villant.

− De mit akarnak tőled?

A férfi vállat vont.

− Fogalmam sincs. De nem is akarom megtudni.

Bár azért sejtései voltak. Az egyik legnagyobb erejű boszorkány volt a királyságban, szóval Rudolf nyilván fel szeretné használni a tudását az ellenlábasaival szemben, amikor majd visszaszerzi a trónt. És Hollus egy kicsit sem akart más kénye-kedve szerint állattá változtatni embereket, vagy bármilyen rontást tenni rájuk.

Bosszúsan gondolt az erdő asszonyára. Persze, cukinak meg ártatlannak látszik a kis virágkoszorújával, meg a suttogó hangjával, igen, légies is, mint a fák között fújó szél, meg a harmat a fűszálakon, csakhogy az erdő ugyanakkor hatalmas és kegyetlen is. Akinek vesznie kell, azt megöli, ha az kell ahhoz, hogy az egészségesek éljenek.

Aztán eszébe jutott Egon, és vele együtt az is, hogy az a vén, sunyi hüllő törődhetne a saját dolgával is, azon kívül, hogy boszorkányok erejét köti meg. Nem értette, miért tette, de elintézte annyival, hogy nyilván bosszúból, amiért őmiatta átkerült a harmadik királyságba, ahol elvették a tojását, és lekötözték egy állatmenhelyen.

Néhány óra gyaloglás után Hollus rájött, hogy vagy a mezőn fognak hálni, vagy szállást kell találniuk. Ráadásul Emesét mintha kimerítette volna az út. A férfi nem volt meglepve, végül is délután még a Feneketlen-tónál üldözték őket a lidércek. A lány egyre nehezebben emelte a lábát, de nem szólt, és Hollust lenyűgözte a kitartása. Ugyanakkor komolyan aggódni is kezdett érte.

− Álljunk meg − mondta, és a lány megkönnyebbültnek tűnt. − Valamit ki kell találnunk. Lakik ott egy öregasszony – mutatott a távolba. – A Vízháti Kata.

Emese elgondolkodva nézett fel rá, majd megcsillant a szeme:

− Őt láttam már. Az a vén boszorkány az erdőszéli tanyáról, nem?

Hollus először elcsodálkozott, honnan ismeri a lány a vénasszonyt, aztán rájött, hogy a köztük lévő kötés miatt láthatta álmában. Csakhogy az álmok nem mutattak mindent, csak amit a férfi látott, néhány érzelmet, benyomást, de például emlékeket nem. Így Emese nem tudhatta, hogy Vízháti Kata igazából nem is boszorkány.

Az öregasszony boldogan élt az erdő szélén, aztán megnyílt az alvilág kapuja, és beköltözött a rengetegbe Hollus, aki majdnem tönkretette az üzletét. Vízháti Katáról az egész környék úgy tudta, ő a leghatalmasabb boszorkány a vidéken. Erre minden alapjuk megvolt: Vízháti Rózsának, a hatalmas és nagyhírű boszorkánynak volt az egyetlen lánya, és Rózsa nagy tiszteletnek örvendett, mint a vidék gyógyítója és javasasszonya.

Csakhogy Kata nem örökölte az anyja képességét, vagyis nem született boszorkánynak, de mindent megtanult tőle. Vízháti Rózsa hosszú életet élt, százéves korában halt meg. Makkegészséges volt, egyesek szerint eléldegélt volna még vagy húsz-harminc évet, csakhogy egy napsütötte délután varjúként szállt a vidék felett, és egy vadász igazi varjúnak nézte, és lelőtte egy nyílpuskával.

A fiatal férfi enyhe szívrohamot kapott, amikor madárért ment, és helyette egy haldokló vénasszonyt talált a kukoricás mellett. Megölni egy boszorkányt a legnagyobb balszerencse, egy életre átkozott lesz! Utóbbiról Vízháti Rózsa is biztosította:

− Örökre átkozott leszel, te ostoba pondró! Halálod korai és fájdalmas legyen, tested a föld felett porladjon el, váljon keselyűk martalékává! Ágyékodban soha többé ne ébredjen vágy! Rothadás pusztítson el, ha szerelemre gyullad irántad egy fehérnép!

A fiú izzadni kezdett; kétségbeesetten körülnézett, de senki nem volt a környéken, aki segíthetett volna. Az öregasszony meg egyre folytatta, pedig vére már elfolyt, hangja fátyolos volt a fájdalomtól, és a nyíl kiállt a mellkasából. Rég meg kellett volna halnia! De csak nem csendesedett el:

− Lépéseidet kísérje balszerencse, sújtson le rád a nyomor! Minden aranypénz változzon ganévá a kezed között!

A fiatal vadász végül rájött: a boszorkányok nem halnak meg csak úgy, valaki meg kell, hogy fogja a kezüket, így kell átadják a hatalmukat.

Megint körülnézett, és ezúttal remélte, hogy nem lát senkit a kukoricás mellett. Elégedetten nyugtázta, hogy maguk vannak – és leguggolt a vénasszony mellé. Annak még tiltakozni se volt ideje, a fiú már meg is fogta a kezét – és Vízháti Rózsa örökre lehunyta a szemét.

− Adok én neked átkot − morogta a fiú, majd gyorsan felállt.

− Te! − kiáltott rá egy öregasszonyhang; hát gyorsan megfordult.

A vénasszony, aki az úton közeledett, fenyegetően rázta az öklét.

− El ne szaladj, mert olyan fekéllyel átkozlak meg, hogy azt hiszik, még egy fejed nőtt!

A fiú körülnézett, és tiszta erőből rohanni kezdett az ellenkező irányba.

− Állj meg! Te gyilkos! Gyere vissza, hadd köpjelek szembe!

Kata hagyta eliszkolni a fiút, inkább az anyjához sietett. Meg kell fogni a kezét! Ez a legfontosabb. Végre megszerezi a hatalmát! Mennyire várta már ezt a pillanatot! Miközben a kukoricaszárak között sietett, visszaemlékezett minden becsmérlő, gúnyolódó szóra, minden botütésre a lábszárán – kisgyerek korától egészen ma reggelig, pedig már ő is túl volt a hatvanon. Kiérdemelte, hogy az övé legyen a hatalma! Ő lesz a környék legnagyobb boszorkánya.

Csakhogy elkésett; Vízháti Rózsa halott volt. A fiú addigra már nem volt sehol. Vízháti Kata mérlegelt, és döntött. A kölyköt soha nem látta  a faluban, de még ha oda való lenne, sem mesélné el senkinek, hogy meggyilkolt egy boszorkányt. A falusiak meg maguktól nem fognak rájönni, hogy ő nem kapta meg az anyja hatalmát. Végül is mi a boszorkányság? Beteggyógyítás, megfélemlítés, történetek terjesztése. Varázslás alig.

Évtizedekig eléldegélt a falusiakon, akik ugyanúgy megkeresték őt beteg emberrel, jószággal, mint az anyját, és Kata pont úgy végezte a ráolvasásokat, mint a néhai Rózsa – amik vagy segítettek, vagy nem.

Aztán jött Hollus. A férfi egyedül élt az erdőben, valahogy fenn kellett tartania magát, ezért végigjárta a környező falvakat, és ahol átkot, rontást talált, azt levette. Ahol nem talált, oda visszatért éjszaka, és rontott, átkozott, hogy legyen mitől megmenteni a falusiakat némi élelemért cserébe, és az emberek hiába fordultak hozzá: Vízháti Kata nem tudta elhárítani az igazi rontásokat.

Amikor megtudta, hogy a környéknek van már boszorkánya, Hollus megkereste őt a kunyhójában, hogy valamiféle kompromisszumra jussanak, felosszák egymás között a területet, ahogy azt boszorkányok szokták. Ellenségesen méregették egymást; az öregasszony a vályogház ajtajában, Hollus a tornácon. Aztán a férfi (aki akkor még csak egy huszonéves kölyök volt) felröhögött:

− Te nem is vagy boszorkány!

Kata szeme dühösen összehúzódott.

– Te csak egy sima öregasszony vagy! Nagy bátorságra vall, hogy boszorkánynak álcázod magad, vénasszony! Ennyire nem akarsz dolgozni?

Ezután Vízháti Kata megígérte Hollusnak, hogy egy pillanat alatt ellene fordítja a falusiakat, ha úgy tartja kedve, nyilván neki jobban hinnének, hiszen évtizedek óta ismerik. Ha nagyon felbosszantja, elmondja nekik a trükköket, hogyan lehet elfogni egy boszorkányt. Hollus megígérte Vízháti Katának, bebizonyítja mindenkinek, hogy nem is boszorkány, és akkor őt fogják meglincselni, még boszorkányfogó trükkökre sem lesz szükség.

Rövid ideig egymást bámulták a vénasszony udvarán. Aztán megígérték, hogy mindezekből semmit nem fognak megtenni. Már persze akkor, ha Hollus nem megy át az erdő egyik, Kata meg a másik oldalára. Többé-kevésbé be is tartották, bár a férfi élete elég ingerszegény volt a Setét-erdőben, így amikor unatkozott, szívesen bosszantotta Katát.

Márpedig Hollus gyakran unatkozott, és most ezért nem tartotta jó ötletnek, hogy szállást kérjenek a Vízháti Katától.

Miközben az állattá lett udvari népet keresték, Hollus azon gondolkodott, talán át kellene nevezni az erdőt. A környékbeliek az elmúlt tíz évben Setét-erdőnek hívták, messziről kerülték, és még gondolni sem szerettek rá. A férfi szerette ezt az elnevezést, mert milyen jól hangzott már: Hollus, a Setét-erdő boszorkánya!

Azonban most már az erdő csak félhomályos volt, mint bármelyik vénséges vén rengeteg; sehol nem volt már az éjszakai sötétség, és az alvilág feneketlen kútjából előszálló lidérclángok, így Hollus időszerűnek érezte, hogy új nevet kapjon.

Csakhogy mit, nézte maga előtt a földutat. A harmadik királyság Budapestjén nyilván könnyen megoldanák, elneveznék Ex- Setét-erdőnek. Valami olyan formában, mint Volt Setét-erdő, vagy Már Nem Setét Erdő a hetedik királyságban is működne, csakhogy valószínűleg a helyiek elvesztették a humorérzéküket abban a tíz évben, amíg a faluba beszökő lidércek nehezítették az amúgy sem felhőtlenül vidám életüket.

Meg nem is nagyon szokták az ilyen dolgok nevét megváltoztatni, gondolta, nyilván még vagy fél évszázadig mindenki Setét-erdőnek fogja hívni. Hollus elégedetten gondolt arra, hogy őrá pedig úgy fognak emlékezni, mint az erdő egykori boszorkányára, aki visszaváltoztatta az állattá lett embereket, majd úgy eltűnt, hogy soha többé nem hallott róla senki emberfia. Izgatottan elvigyorodott, és előrenézett. Nem sok állat lehet már, ha mindegyikből újra embert csinálnak, végre a háta mögött hagyhatja a hetedik királyságot.

Emese pár lépéssel előtte haladt, és fürkészve nézegetett be a fák közé. Halkan járt, mintha nem akarta volna elriasztani az állatokat, pedig az udvaroncokból lett jószágokat inkább vonzotta az ember keltette zaj. Annyira, hogy legtöbbször Hollus bújt el előlük, egyrészt, mert ki nem állhatta a beszélő állatokat, másrészt azért, mert azok rendre hülye kérdésekkel zaklatták őt. Legtöbbször azzal, hogy mikor változtatja már vissza őket. A boszorkány ilyenkor az égre, vagyis a sötét fellegre mutatott:

− Ott van még a felhő?

A legtöbb állat (pocok, nyest, vaddisznó, nyúl) ilyenkor az égre nézett, mintha nem vették volna észre, hogy fényes nappal olyan sötét van, mint tisztességes helyeken éjszaka. Hollus mindig megvárta, hogy a szemébe nézzenek, és csak akkor fejezte be:

− Amint látod, még igen. Szóval hagyj nekem nyugtot, eredj vissza dolgodra!

Most bezzeg egy se jött elő, rúgott le a lábáról bosszúsan egy szederindát. Emese kitartóan haladt előre, nesztelenül, óvatosan. Hollus megmutatta neki, hogyan kell visszaváltoztatni az állatokat, de a lánynak még nem volt alkalma kipróbálni, és a férfi úgy tippelt, izgatott lehet.

− Lehet, hogy nincs már több − szólt előre halkan Emesének, aki azonnal megállt, és csalódottnak látszott, amikor megfordult.

− Egy sem?

Hollus elgondolkodva nézett körül.

− Nem számoltam őket, de szerintem megvolt mind. Amelyik meg nem, az így járt.

A lány bosszúsan elhúzta a száját.

− Hiába csalogattam őket, nem jönnek elő. Lehet, hogy rosszul csináltam?

A férfi megcsóválta a fejét.

− Én is csalogattam őket. Lehet, hogy Józsiéknak jutott a java.

Kézen fogták egymást, és elindultak Hollus kunyhója felé. Azt mondták az embereknek, menjenek a tisztásra, ahol az egykori király, Rudolf majd eligazítja őket. A visszaváltoztatott udvaroncok a kezdeti örömujjongás után szemrehányó kérdéseket tettek fel Hollusnak, többnyire a „Mi tartott ezen tíz évig?” témakörben, és csak akkor koptak le, amikor megmondta nekik, hogy ő is csatlakozik majd hozzájuk, és mindenre választ ad, csak előbb visszaváltoztatná a többieket is. Csakhogy Hollusnak esze ágában se volt a tisztásra menni, pontosan az ellenkező irányba gyalogoltak a lánnyal.

Józsi és Sára a kunyhó előtt várta őket.

− A király neked volt meg? − kérdezte Hollus, amire Józsi bólogatott.

− Igazad volt − kezdte Józsi −, ez tényleg szeretett béka lenni. Szerintem rangon aluli lett volna kimondania, de határozottan csalódottnak tűnt. Ja, és a házvezetőnőd az üdvözletét küldi.

Hollus bosszúsan elhúzta a száját. Na, például az a némber sem fog hiányozni a zsörtölődésével, a gúnyolódásával meg a pletykáival.

− Téged meg üdvözöl a pohármester.

Józsi értetlenül ráncolta össze a szemöldökét.

− Az „egér” − mondta Hollus, és arra gondolt, kár, hogy Józsi nem látta visszaváltozni a férfit, aki emberként is egy nagy, kövér rágcsálóra hasonlított. − Amikor megmondtam neki, hogy enni kapnak a tisztáson, úgy szedte azt a pipaszár lábát, hogy majdnem lemaradt mögötte a pocakja.

− Akkor mehetünk vissza.

Hollus bólogatott, és földre koppantott a bottal. Vetett egy pillantást az erdőre, és megállapította, hogy egy kicsit sem fog hiányozni. Kört rajzolt a bot hegyével a földre, ami világítani kezdett, és a férfi belekezdett a rigmusba:

− Nyomd össze a végtelent, keress rést a túloldalon, szél hátán, denevér szárnyán, vidd a földet, a vizet, a szelet a tűzhöz, hasítsd át a szövetet a birodalmak között!

Amikor a kör fehér fényű gömbbé nőtt, Hollus intett a bottal. Hirtelen rájuk ömlött a fény, és a két világ közötti semmi könnyedén felkapta őt.

Aztán hirtelen el is engedte. Kihunyt a fény, Hollus egy pillanatra fák törzsét látta maga előtt, majd a föld ütését érezte a térdében és botot tartó kezében. Döbbenten emelte fel a fejét. Az erdőt látta maga előtt, nem a várost. Emese a talpára érkezett, és a férfi megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem ütötte meg magát. Ő most kezdte érezni az ütés fájdalmát, botot tartó ujjait megzúzta, sajgott a térde. Körbenézett, abban a reményben, hogy valami budapesti erdőbe kerültek, de a fák túl nagyok voltak, ráadásul meglátta a kunyhóját is.

Sárát és Józsi sehol, őket nyilván átvitte az átjáró – és ilyen még nem volt. Ilyet még csak más boszorkányoktól vagy gyógyítóktól sem hallott. Felugrott, és igyekezett legyűrni a kezdődő pánikot.

− Mi történt? − kérdezte Emese.

Hollus megcsóválta a fejét, de nem vesztegette az időt olyan kijelentésekre, mint „Fogalmam sincs” – helyette a földhöz koppintotta a bot hegyét.

Nem érezte az erőt a karjában, a világ harmóniáját és rendjét maga mögött, és egy pillanatra megrémült. Na nem, rajzolta meg újra a kört, ilyen nincs, hogy egy boszorkány egyik pillanatról a másikra elveszti a hatalmát. Látta, hogy nem világít a vonal, de azért újra elmondta a rigmust.

És újra nem történt semmi. A fáknak, füveknek, szeleknek, tüzeknek a mélyben hirtelen jobb dolga akadt, mint az ő rendelkezésére állni, semmi erőt nem érzett a karjában.

Gondterhelten vizsgálta a földet, és lassan leeresztette a botot. Érezte magán Emese értetlen tekintetét, de nem fordult oda.

Inkább a legközelebbi bokorra mutatott a bottal. Érezte a mélyben fortyogó tűz erejét, ahogy összekeveredik a dühével, végigszalad a karján, a boton, és a bokorba csapódik. Mintha szélvihar tépte volna meg, úgy hajladozott, és a férfi megkönnyebbülten eresztette le a botot. Megvan még a hatalma, csak átjárót nyitni nem tud. Vagyis valaki megátkozta.

− Hogy szúrnák hátba egy trágyás vasvillával!

Emese ekkor lépett mellé:

− Mi történt? – érintette meg a karját.

A férfi a lány felé fordult.

− Fogalmam sincs. Nem… − intett a föld felé. − Nincs átjáró. Valami rontás lehet, vagy átok − pillantott a botjára.

Persze egy percig se gondolt arra, hogy egy másik boszorkány átkozhatta meg, képtelenség, hogy ember fia úgy kösse meg az erejét, hogy észre se vegye. Viszont valami nagyobb erővel bíró lény…

Hollus dühösen összehúzta a szemét, megszorította a botot, és körbefordult.

− Ha akarsz valamit, gyere elő! − kiáltotta fák felé.

Hamarosan néhány lépésre tőlük meg is jelent a fehér ruhás asszony. Virágkoszorú volt a hajában, földig érő ruháját mintha harmatból szőtték volna.

Hollus megfogta Emese kezét, megszorította a botot, és igyekezett olyan tisztelettudóan fejet hajtani az erdő asszonya előtt, amennyire a dühe engedte. A gondolatainak azonban nem tudott gátat szabni, hiába tudta, hogy az asszony mindent lát, mindent tud, és akármi van kívül, vagy belül, az előtte nem marad titok.

− Hollus − mintha maga az erdő szólt volna hozzájuk. A férfi érezte, hogy Emese megborzongott.  − Nem hagyhatod hátra a világodat.

Hollus többször beszélt már az asszonnyal, aki tulajdonképpen maga volt az erdő, vagy talán a világon minden erdő, és mindig úgy érezte, egy szakadék szélén táncol, amikor ellenkezik vele, vagyis megpróbálja megvédeni a saját igazát. Ráadásul, gondolta bosszúsan, utóbbi soha nem vezetett eredményre. Azért megpróbálta.

− Mi szüksége rám a hetedik királyságnak? Az alvilág kapuja bezárult, az emberek visszaváltoztak, Rudolf király újra nagy és fényes lehet − intett a tisztás felé a bottal −, számtalan gyógyítója van, akik közül kinevezheti az új királyi főgyógyítót, legalábbis tudtommal mindet visszaváltoztattam. Mi szüksége lenne a Setét-erdő egykori boszorkányára?

Az asszony tekintete csak egy árnyalattal lett szigorúbb, Hollus mégis elhallgatott, pedig szívesen folytatta volna.

− E világ földje, tüze, vize és szele formált téged, ez tett azzá, aki vagy. Ez a világ választott ki, és ruházott fel olyan felelősséggel és hatalommal, ami ide köt téged. Erre tettél esküt, amikor boszorkánnyá avattak.

− Még az a trónbitorló szemétláda a király, Rudolf pedig két órája még béka volt! Nem vagyok senki gyógyítója! − A férfi hirtelen elhallgatott, majd vett egy mély lélegzetet. − Helyrehoztam, amit elrontottam, nem leszek királyi gyógyító többet.

− Nem a királynak van szüksége rád, hanem a világnak.

− Add vissza az erőmet!

− Nem én kötöttem meg az erődet − folytatta nyugodtan az asszony. − A gyógyítókért a határvidék sárkánya felel. Ő kötött meg. És amíg ő úgy látja jónak, ezt a világot nem hagyhatod el.

Hollus dühösen összeszorította a száját.

− Mit akartok tőlem?

− Csatlakozz a királyodhoz! És segíts a világodon − intett körbe az asszony. − Hiába nem látod őket, még itt vannak. Még nem jött helyre minden.

A lidércek, gondolta Hollus, és már a nyelve hegyén volt, hogy rajta kívül van ezen a világon egy rakás boszorkány és gyógyító, akik összeszedegethetnék a lidérceket − csakhogy az asszony köddé vált.

Hosszú pillanatokig nézték a hűlt helyét; Emese lenyűgözve, Hollus dühösen.

− Most mit csinálunk? − kérdezte a lány.

− Elmenekülünk − fordult felé. − Nem szolgálok többet senkit. Keresünk egy boszorkányt, aki átjárót tud nyitni.

Emese úgy bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Miközben az erdei úton haladtak, Hollus arra gondolt, hogy Rudolf újra király lesz, valószínűleg még ma éjszaka visszafoglalja valahogy a trónját – például a gyógyítói, boszorkányai hatalmát használva. Lemészárolja vagy elátkozza a trónbitorló királyt is. Nem mintha nem érdemelné meg, csakhogy ő ebben nem akart részt venni.

Bízott benne, hogy találnak valakit, aki átjárót nyit nekik – de nem merte továbbgondolni a dolgot. A szökött gyógyítókat keresni szokták, például a határvidék sárkánya, akinek előjoga van széttépni. Akár egy másik világban is. Hiába volt Egon többnyire lusta és nemtörődöm, valamit csak akar, ha megkötötte az ő erejét!

Megszorította Emese kezét, és sietni kezdtek.