Avagy miért tart ilyen sokáig a Sárkánycsalogató 3, miért vergődök vele ennyit, és miért kell ilyen sok utómunka?

Oké, én nem mondom, hogy egyszerű a Sárkánycsalogató első része, vagy a Boszorkányszelídítő, mert nem az -- de minden sajátságos kis nehézségük ellenére könnyebb dolgom volt velük, mint most, ez a harmadik rész alaposan feladja a leckét.

Nem meséltem még nektek a trilógiáról, amivel elkezdtem az egész írósdit, ami annyira berántott, hogy egy évre napi szinten a gép elé ragasztott, mert szerelem volt, meg hajtott a tudat, hogy valószínűleg én nem leszek író, ez egy egyszeri elmebaj, és gyorsan meg kell írnom, mielőtt "elfogy" a lendület (nem fogyott). A trilógiában mozgattam utoljára ennyi makacs, akaratos szereplőt, ennyi érdekütközést, meg kanyargó cselekményszálat, mint a mostani kéziratban. A munkacíme Tornanrenawe, és sok szereplő volt benne, sok motivációval, egyik-másik szorgosan manipulálta a másikat-egyiket, és mindannyiuk kis érzékeny lelkivilágával foglalkozni kellett (kedvencem benne az embergyűlölő szociális munkás, de amúgy remélem, hogy majd megismertethetlek titeket a té világával, így Kevinnel is). Na, utoljára a trilógia egyes részeivel kellett ennyit szívnom utómunkáznom.

Szóval, a Sárkánycsalogató és a Boszorkányszelídítő egy kis felüdülés volt a trilógia és a Sárkánycsalogató 3 között, pedig mondom, néhol velük is meggyűlt a bajom. De egyikben sem volt ennyi szál, ennyi szereplő és motiváció, mint a harmadik részben. Nem spoilerezek, csak gondoljuk végig, hogyan hagytuk ott a Sárkánycsalogató végén Hollusékat, meg a Boszorkányszelídítő végén Berzencét és Adrit, adjunk hozzá egy eseményt, ami beindít egy lavinát, és tegyük fel a kérdést, melyik a legmakacsabb szereplőnk? Ja, hát mindegyik az, egyem a szívüket. Nyilván mind cselekedni kezdenek, és persze, hogy nem akarnak együttműködni egymással, vagy infókat megosztani, amiből jön még egy esemény, meg még egy, amiből lesz egy jó kis lavina. Mellé van egy rejtett szál, ami szerintem a legnehezebb írástechnikai cucc, amivel valaha is dolgoztam (spoiler nélkül nem mondhatok róla többet), ami ha hibátlanul sikerül, nem bukik egy állomáson sem, akkor pezsgőt fogok bontani, pedig utálom.

Mert azért az minden kéziratnál ott lóg a levegőben, hogy nem lesz belőle könyv, és ettől még akkor is parázni szoktam, amikor atombiztosnak érzem a sztorit (mint ahogy egyébként most is). Több állomáson is bukhat: az első én vagyok (itt már átment, igaz, sok-sok hibajegyzettel). Később a próbaolvasáson; ez a fázis majdnem olyan para, mint a megjelenés - mert először olvassa más is rajtam kívül. És még utána is előfordulhat, bár az én próbaolvasóim nagyon ott vannak; szerintem ha rajtuk átmegy valami, az már később nem fog bukni.

Szóval olyasmikkel szórakoztatom magam, mint hogy visszaolvasom az előző két kötetben egy-egy karakter összes jelenetét, vagy két szereplő közös jeleneteit, meg amikor már nagyon éjfél van, és elolvasom a következő jegyzetemet, hogy "nem látom a karaktert" vagy "Legyen határozottabb, de közben érezzük, hogy fél" - na olyankor eszembe szokott jutni, hogy makramézhatnék is inkább, pedig azt se tudom, pontosan mi az.