Miközben az állattá lett udvari népet keresték, Hollus azon gondolkodott, talán át kellene nevezni az erdőt. A környékbeliek az elmúlt tíz évben Setét-erdőnek hívták, messziről kerülték, és még gondolni sem szerettek rá. A férfi szerette ezt az elnevezést, mert milyen jól hangzott már: Hollus, a Setét-erdő boszorkánya!

Azonban most már az erdő csak félhomályos volt, mint bármelyik vénséges vén rengeteg; sehol nem volt már az éjszakai sötétség, és az alvilág feneketlen kútjából előszálló lidérclángok, így Hollus időszerűnek érezte, hogy új nevet kapjon.

Csakhogy mit, nézte maga előtt a földutat. A harmadik királyság Budapestjén nyilván könnyen megoldanák, elneveznék Ex- Setét-erdőnek. Valami olyan formában, mint Volt Setét-erdő, vagy Már Nem Setét Erdő a hetedik királyságban is működne, csakhogy valószínűleg a helyiek elvesztették a humorérzéküket abban a tíz évben, amíg a faluba beszökő lidércek nehezítették az amúgy sem felhőtlenül vidám életüket.

Meg nem is nagyon szokták az ilyen dolgok nevét megváltoztatni, gondolta, nyilván még vagy fél évszázadig mindenki Setét-erdőnek fogja hívni. Hollus elégedetten gondolt arra, hogy őrá pedig úgy fognak emlékezni, mint az erdő egykori boszorkányára, aki visszaváltoztatta az állattá lett embereket, majd úgy eltűnt, hogy soha többé nem hallott róla senki emberfia. Izgatottan elvigyorodott, és előrenézett. Nem sok állat lehet már, ha mindegyikből újra embert csinálnak, végre a háta mögött hagyhatja a hetedik királyságot.

Emese pár lépéssel előtte haladt, és fürkészve nézegetett be a fák közé. Halkan járt, mintha nem akarta volna elriasztani az állatokat, pedig az udvaroncokból lett jószágokat inkább vonzotta az ember keltette zaj. Annyira, hogy legtöbbször Hollus bújt el előlük, egyrészt, mert ki nem állhatta a beszélő állatokat, másrészt azért, mert azok rendre hülye kérdésekkel zaklatták őt. Legtöbbször azzal, hogy mikor változtatja már vissza őket. A boszorkány ilyenkor az égre, vagyis a sötét fellegre mutatott:

− Ott van még a felhő?

A legtöbb állat (pocok, nyest, vaddisznó, nyúl) ilyenkor az égre nézett, mintha nem vették volna észre, hogy fényes nappal olyan sötét van, mint tisztességes helyeken éjszaka. Hollus mindig megvárta, hogy a szemébe nézzenek, és csak akkor fejezte be:

− Amint látod, még igen. Szóval hagyj nekem nyugtot, eredj vissza dolgodra!

Most bezzeg egy se jött elő, rúgott le a lábáról bosszúsan egy szederindát. Emese kitartóan haladt előre, nesztelenül, óvatosan. Hollus megmutatta neki, hogyan kell visszaváltoztatni az állatokat, de a lánynak még nem volt alkalma kipróbálni, és a férfi úgy tippelt, izgatott lehet.

− Lehet, hogy nincs már több − szólt előre halkan Emesének, aki azonnal megállt, és csalódottnak látszott, amikor megfordult.

− Egy sem?

Hollus elgondolkodva nézett körül.

− Nem számoltam őket, de szerintem megvolt mind. Amelyik meg nem, az így járt.

A lány bosszúsan elhúzta a száját.

− Hiába csalogattam őket, nem jönnek elő. Lehet, hogy rosszul csináltam?

A férfi megcsóválta a fejét.

− Én is csalogattam őket. Lehet, hogy Józsiéknak jutott a java.

Kézen fogták egymást, és elindultak Hollus kunyhója felé. Azt mondták az embereknek, menjenek a tisztásra, ahol az egykori király, Rudolf majd eligazítja őket. A visszaváltoztatott udvaroncok a kezdeti örömujjongás után szemrehányó kérdéseket tettek fel Hollusnak, többnyire a „Mi tartott ezen tíz évig?” témakörben, és csak akkor koptak le, amikor megmondta nekik, hogy ő is csatlakozik majd hozzájuk, és mindenre választ ad, csak előbb visszaváltoztatná a többieket is. Csakhogy Hollusnak esze ágában se volt a tisztásra menni, pontosan az ellenkező irányba gyalogoltak a lánnyal.

Józsi és Sára a kunyhó előtt várta őket.

− A király neked volt meg? − kérdezte Hollus, amire Józsi bólogatott.

− Igazad volt − kezdte Józsi −, ez tényleg szeretett béka lenni. Szerintem rangon aluli lett volna kimondania, de határozottan csalódottnak tűnt. Ja, és a házvezetőnőd az üdvözletét küldi.

Hollus bosszúsan elhúzta a száját. Na, például az a némber sem fog hiányozni a zsörtölődésével, a gúnyolódásával meg a pletykáival.

− Téged meg üdvözöl a pohármester.

Józsi értetlenül ráncolta össze a szemöldökét.

− Az „egér” − mondta Hollus, és arra gondolt, kár, hogy Józsi nem látta visszaváltozni a férfit, aki emberként is egy nagy, kövér rágcsálóra hasonlított. − Amikor megmondtam neki, hogy enni kapnak a tisztáson, úgy szedte azt a pipaszár lábát, hogy majdnem lemaradt mögötte a pocakja.

− Akkor mehetünk vissza.

Hollus bólogatott, és földre koppantott a bottal. Vetett egy pillantást az erdőre, és megállapította, hogy egy kicsit sem fog hiányozni. Kört rajzolt a bot hegyével a földre, ami világítani kezdett, és a férfi belekezdett a rigmusba:

− Nyomd össze a végtelent, keress rést a túloldalon, szél hátán, denevér szárnyán, vidd a földet, a vizet, a szelet a tűzhöz, hasítsd át a szövetet a birodalmak között!

Amikor a kör fehér fényű gömbbé nőtt, Hollus intett a bottal. Hirtelen rájuk ömlött a fény, és a két világ közötti semmi könnyedén felkapta őt.

Aztán hirtelen el is engedte. Kihunyt a fény, Hollus egy pillanatra fák törzsét látta maga előtt, majd a föld ütését érezte a térdében és botot tartó kezében. Döbbenten emelte fel a fejét. Az erdőt látta maga előtt, nem a várost. Emese a talpára érkezett, és a férfi megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem ütötte meg magát. Ő most kezdte érezni az ütés fájdalmát, botot tartó ujjait megzúzta, sajgott a térde. Körbenézett, abban a reményben, hogy valami budapesti erdőbe kerültek, de a fák túl nagyok voltak, ráadásul meglátta a kunyhóját is.

Sárát és Józsi sehol, őket nyilván átvitte az átjáró – és ilyen még nem volt. Ilyet még csak más boszorkányoktól vagy gyógyítóktól sem hallott. Felugrott, és igyekezett legyűrni a kezdődő pánikot.

− Mi történt? − kérdezte Emese.

Hollus megcsóválta a fejét, de nem vesztegette az időt olyan kijelentésekre, mint „Fogalmam sincs” – helyette a földhöz koppintotta a bot hegyét.

Nem érezte az erőt a karjában, a világ harmóniáját és rendjét maga mögött, és egy pillanatra megrémült. Na nem, rajzolta meg újra a kört, ilyen nincs, hogy egy boszorkány egyik pillanatról a másikra elveszti a hatalmát. Látta, hogy nem világít a vonal, de azért újra elmondta a rigmust.

És újra nem történt semmi. A fáknak, füveknek, szeleknek, tüzeknek a mélyben hirtelen jobb dolga akadt, mint az ő rendelkezésére állni, semmi erőt nem érzett a karjában.

Gondterhelten vizsgálta a földet, és lassan leeresztette a botot. Érezte magán Emese értetlen tekintetét, de nem fordult oda.

Inkább a legközelebbi bokorra mutatott a bottal. Érezte a mélyben fortyogó tűz erejét, ahogy összekeveredik a dühével, végigszalad a karján, a boton, és a bokorba csapódik. Mintha szélvihar tépte volna meg, úgy hajladozott, és a férfi megkönnyebbülten eresztette le a botot. Megvan még a hatalma, csak átjárót nyitni nem tud. Vagyis valaki megátkozta.

− Hogy szúrnák hátba egy trágyás vasvillával!

Emese ekkor lépett mellé:

− Mi történt? – érintette meg a karját.

A férfi a lány felé fordult.

− Fogalmam sincs. Nem… − intett a föld felé. − Nincs átjáró. Valami rontás lehet, vagy átok − pillantott a botjára.

Persze egy percig se gondolt arra, hogy egy másik boszorkány átkozhatta meg, képtelenség, hogy ember fia úgy kösse meg az erejét, hogy észre se vegye. Viszont valami nagyobb erővel bíró lény…

Hollus dühösen összehúzta a szemét, megszorította a botot, és körbefordult.

− Ha akarsz valamit, gyere elő! − kiáltotta fák felé.

Hamarosan néhány lépésre tőlük meg is jelent a fehér ruhás asszony. Virágkoszorú volt a hajában, földig érő ruháját mintha harmatból szőtték volna.

Hollus megfogta Emese kezét, megszorította a botot, és igyekezett olyan tisztelettudóan fejet hajtani az erdő asszonya előtt, amennyire a dühe engedte. A gondolatainak azonban nem tudott gátat szabni, hiába tudta, hogy az asszony mindent lát, mindent tud, és akármi van kívül, vagy belül, az előtte nem marad titok.

− Hollus − mintha maga az erdő szólt volna hozzájuk. A férfi érezte, hogy Emese megborzongott.  − Nem hagyhatod hátra a világodat.

Hollus többször beszélt már az asszonnyal, aki tulajdonképpen maga volt az erdő, vagy talán a világon minden erdő, és mindig úgy érezte, egy szakadék szélén táncol, amikor ellenkezik vele, vagyis megpróbálja megvédeni a saját igazát. Ráadásul, gondolta bosszúsan, utóbbi soha nem vezetett eredményre. Azért megpróbálta.

− Mi szüksége rám a hetedik királyságnak? Az alvilág kapuja bezárult, az emberek visszaváltoztak, Rudolf király újra nagy és fényes lehet − intett a tisztás felé a bottal −, számtalan gyógyítója van, akik közül kinevezheti az új királyi főgyógyítót, legalábbis tudtommal mindet visszaváltoztattam. Mi szüksége lenne a Setét-erdő egykori boszorkányára?

Az asszony tekintete csak egy árnyalattal lett szigorúbb, Hollus mégis elhallgatott, pedig szívesen folytatta volna.

− E világ földje, tüze, vize és szele formált téged, ez tett azzá, aki vagy. Ez a világ választott ki, és ruházott fel olyan felelősséggel és hatalommal, ami ide köt téged. Erre tettél esküt, amikor boszorkánnyá avattak.

− Még az a trónbitorló szemétláda a király, Rudolf pedig két órája még béka volt! Nem vagyok senki gyógyítója! − A férfi hirtelen elhallgatott, majd vett egy mély lélegzetet. − Helyrehoztam, amit elrontottam, nem leszek királyi gyógyító többet.

− Nem a királynak van szüksége rád, hanem a világnak.

− Add vissza az erőmet!

− Nem én kötöttem meg az erődet − folytatta nyugodtan az asszony. − A gyógyítókért a határvidék sárkánya felel. Ő kötött meg. És amíg ő úgy látja jónak, ezt a világot nem hagyhatod el.

Hollus dühösen összeszorította a száját.

− Mit akartok tőlem?

− Csatlakozz a királyodhoz! És segíts a világodon − intett körbe az asszony. − Hiába nem látod őket, még itt vannak. Még nem jött helyre minden.

A lidércek, gondolta Hollus, és már a nyelve hegyén volt, hogy rajta kívül van ezen a világon egy rakás boszorkány és gyógyító, akik összeszedegethetnék a lidérceket − csakhogy az asszony köddé vált.

Hosszú pillanatokig nézték a hűlt helyét; Emese lenyűgözve, Hollus dühösen.

− Most mit csinálunk? − kérdezte a lány.

− Elmenekülünk − fordult felé. − Nem szolgálok többet senkit. Keresünk egy boszorkányt, aki átjárót tud nyitni.

Emese úgy bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Miközben az erdei úton haladtak, Hollus arra gondolt, hogy Rudolf újra király lesz, valószínűleg még ma éjszaka visszafoglalja valahogy a trónját – például a gyógyítói, boszorkányai hatalmát használva. Lemészárolja vagy elátkozza a trónbitorló királyt is. Nem mintha nem érdemelné meg, csakhogy ő ebben nem akart részt venni.

Bízott benne, hogy találnak valakit, aki átjárót nyit nekik – de nem merte továbbgondolni a dolgot. A szökött gyógyítókat keresni szokták, például a határvidék sárkánya, akinek előjoga van széttépni. Akár egy másik világban is. Hiába volt Egon többnyire lusta és nemtörődöm, valamit csak akar, ha megkötötte az ő erejét!

Megszorította Emese kezét, és sietni kezdtek.