Vízháti Kata bezárta a tyúkokat, és a ház felé csoszogott. Ott aztán le is cövekelt, és hunyorogva figyelt a veranda felé. Mintha Hollus állt volna ott valami lánnyal. Amikor rájött, hogy nem csal a szeme, mérhetetlen haragra gerjedt, és sietős léptekkel haladt feléjük.

− Hát téged melyik trágyadombról hordott ide a szél, boszorkányok szégyene, állatok pesztrája, lidércek szolgálója?

Hollus türelmesen megvárta, hogy befejezze.

− Látod még a felhőt, Vízháti Kata? − mutatott az erdő felé.

− Végül csak bezártad az alvilág kapuját − motyogta maga elé.

− Ja, nem − piszkálta meg az orrát Hollus −, csak a felhő szállt el, ide tart, a te házad felé.

− Ide hallgass, te apád szégyene, boszorkánymesterség megcsúfolója − fenyegette meg a mutatóujjával −, ha mást nem, legalább a koromat tiszteld!

− A korod nem több meddő időtöltésnél, csak úgy elfújta feletted az éveket a szél ugyanezen tanyán, a disznaiddal, csirkéiddel és főzeteiddel, ugyan, mit tiszteljek rajta?

− Hollus! − bökte oldalba Emese, mire a férfi rájött: a sértegetés nem a legjobb stratégia, ha az ember szívességet akar kérni. Taktikát váltott hát.

− Ássuk el a csatabárdot, Vízháti Kata! Én elhagyom ezt a környéket, tiéd minden falu, levehetsz minden rontást, amit csak le tudsz − hunyorított az asszonyra, akinek dühös szikrákat szórt a szeme −, locsolhatsz parázsló szenes vizet minden állatra, és annyi élelmet szedhetsz össze, hogy jólétben, gazdagságban töltheted hiábavaló életed utolsó…

Emese ezúttal valamivel határozottabban bökte oldalba, és a férfi azonnal elhallgatott. Bocsánatkérően pillantott a lányra, és a tekintetével igyekezett a tudtára adni: ha ezt egyszer elkezdi, nem tudja csak úgy abbahagyni.

− Nem bocsátok és nem felejtek el semmit Hollusnak, a lidércek cimborájának, a hét királyság leggyávább boszorkányának, aki bevette magát egy erdőbe, semhogy meg kelljen küzdenie egy öregasszonnyá változtatott nővel! Mondd, hogy mit akarsz, aztán tisztulj innét!

Hollus tekintete elsötétedett, de mielőtt megszólalt volna, Emese előrelépett, és kezet nyújtott az öregasszonynak:

− Marosi Emese vagyok − majd leeresztette a kezét, mert Vízháti Kata gyanakodva végigmérte őt, de nem mozdult. − Szállást szeretnénk kérni, ma éjszakára.

Hollus megfogta a lány kezét, és maga mellé húzta őt, majd megcsóválta a fejét, hogy ne mondjon többet. Vízháti Katában bennmaradt a lélegzet, mintha ez a pofátlanság letaglózta volna.

− Hogy mit? − tört ki belőle. − Még én lássam vendégül a csaló boszorkányt, a hetedik királyság utolsó férgét, falusiak vámszedőjét?

Aztán hirtelen elhallgatott, és gyanakodva végigmérte Hollust.

− Miért nem mentél el a királyoddal? Visszaváltoztattad az embereket. Itt mentek el tucatjával, néhány órával ezelőtt.

Hollus felvonta a szemöldökét.

− Hova tartottak?

Az öregasszony felnevetett.

− Ha tudnám, se mondanám meg! − Majd ráncos arca elkomorult, és gyilkos düh lobbant a tekintetében. − Rudolf minden gyógyítóját előreküldte állat képében a trónbitorló király palotájába. Estére megint Rudolf lesz a királyunk! Te mit keresel itt? Neked, mint főgyógyítónak kellene belevágnod a tőrt a trónbitorló szívébe! Csak nem kidobott a királyod? Mondd csak, hova száműzött?

A férfi egy bizonytalan pillantást vetett Emesére. Ez gyorsan ment. Sejtette, hogy Rudolf első dolga a bosszú lesz, de arra számított, egy-két hétbe beletelik, míg visszaszerzi a hatalmát. Nyilván kémeket küldött szét a vidéken, gyógyítókat madár képében, és néhány óra alatt maga mellé is állított minden nagyurat. Vagy legalábbis a nagyját. Azonban ha ez így történt, nagyobb bajban vannak, mint gondolta.

− Megyünk − szorította meg Emese kezét.

− Ó, nem száműztek, hanem megszöksz, igaz? − károgta az öregasszony. − Még egyszer elárulod őt? Hova tudsz menni? Minden gyógyító és boszorkány téged fog keresni, a föld alól is előkerítenek, boszorkányok szégyene! Ott leszek, amikor bitófára visznek, hetedik királyság árulója! Nem nyugszom, míg szöget nem verek a koporsódba!

Hollus és Emese már elindult, de erre a férfi megtorpant. Elengedte a lány kezét, és az öregasszony elé lépett. Majd rámutatott a bottal.

Vízháti Kata meredten bámulta a bot végét, és moccanni se mert.

− Ha bárkinek elmondod, hogy láttál engem, utolsó éveidet drótféregként fogod leélni, vénasszony!

Az öregasszony sötét tekintettel nézett a férfi és a lány után, elmondott egy hosszú és korhatáros átkot, majd kiköpött, és bement a házba.