Hollus arra ébredt, hogy megütötte valami a lábát. Félálomban arra gondolt, biztos Emese rúgta meg véletlen. Aztán még egy bökést érzett; mintha egy bot végével ütötték volna bokán.

Bent, a körben. Ami elvileg megvédi őket mindentől. Erre kinyitotta a szemét, lekapta a nyakörvet a nyakáról, és miközben felpattant a földről, a bot meg is jelent a kezében.

Egy öregemberrel találta szemben magát. Hosszú, mocskos köpenyt viselt, ápolatlan, ősz szakállt, és a tekintete egyszerre árulkodott bölcsességről, és valami megfejthetetlen zavarról. Hollus készenlétben tartotta maga mellett a botot, és közben finoman meglökte az alvó Emese lábát a cipője orrával. A lány álmosan felült, majd mozdulatlanná dermedt, amikor meglátta az öreget.

Miközben a lány is felkelt a földről, Hollus és az idegen gyanakodva méregette egymást. Az öreg végül leeresztette a botját, és köszönésképpen bólintott.

− Mi járatban vagytok erre? − kérdezte, amire Hollus összehúzta a szemét.

− Ugyanezt én is kérdezhetném. Mi végre törsz csak úgy be más boszorkányok köreibe?

És hogyan, tette hozzá gondolatban. Csak egy boszorkánymester képes eltörölni egy másik boszorkány körét, abból pedig kevés volt a hetedik királyságban. Saját magán kívül hírből még vagy négyet-ötöt ismert.

− Én csak egy vándorló öregember vagyok − hunyorított. − Megnézem magamnak az új királyt.

Hollus felvonta a szemöldökét.

− Úgy érted, a régit.

Az öregember bólintott.

− A nagy és dicső Rudolf visszatért a trónjára. Minden gyógyítót, boszorkányt és boszorkánymestert megkerestek az éjjel a küldöttei.

− Minek?

A vénember elgondolkodva mérte végig a férfit.

− Magatok is tudnátok, ha nem zárkóztok be egy körbe. Felteszem, rejtőzködtök valami elől. Vagy… valaki elől.

Hollus bosszúsan horkantott.

− Az erdő tele van lidércekkel. Épeszű ember elrejtőzik előlük.

− Kár − vizsgálta meg a faragásokat a botján az öregember. − Nagy kár − emelte Hollusra a tekintetét. − A király minden gyógyítónak és boszorkánynak feladatot adott. Az egyik az volt, hogy fegyverezzék le a trónbitorlóhoz hű embereket.

Ahogy sejtettem, gondolta Hollus, de látta, hogy az öregember még nem fejezte be, ezért nem szólalt meg.

− A másik, hogy keressék meg az udvari főgyógyítót, Hollust. Abban reménykedtem − kezdte kapargatni a zsíros, több éves szutykot a botjáról, − hogy a király emberei elől rejtőztök. Akárcsak én.

− Miért rejtőzködik egy vén boszorkánymester a király elől?

Az öregember őszinte kíváncsisággal nézett Hollusra. Majd érdeklődve végigmérte Emesét.

− A tudásom, a hatalmam, az erőm nem a királyok szeszélyeit szolgálja. Arra ott vannak az udvar talpnyaló gyógyítói és tanoncai.

Hollus elgondolkodva figyelte a férfit. Melyik boszorkánymester lehet? Ránézésre nyolcvan körül járhatott, a faragások a botján számtalan bűvölésről árulkodtak: rontáslevétel, lidércfogás, gyógyítás, mágikus kör rajzolása, boszorkányok beavatása, ösvények feltérképezése…

− Ó, a rohadt életbe! − tört ki belőle, majd gyorsan el is hallgatott. − Andor, a boszorkánymester?

Az öreg csak bólintott, és Hollus előtt végigpergett minden, amit hallott róla. A valaha élt legbölcsebb és legnagyobb boszorkánymester, régi idők udvari főgyógyítója, aki megtagadta a királya parancsát, és ezért száműzték. A szóbeszédek szerint utána lidércekkel szövetkezett, és meglátta a világok között átszivárgó valóságokat, amibe szépen bele is őrült, ahogy azt kell.

− Ha nem tévedek, Hollushoz, a szökött királyi gyógyítóhoz van szerencsém.

Hollus most már leplezetlen gyanakvással méregette az öreget. Elvileg még hírből sem ismerheti őt, hiszen a szóbeszéd szerint Andor valahol fent él a hegyekben, egy magányos kunyhóban.

Az öreg olyan gúnyosan vigyorodott el, mintha kitalálta volna a gondolatait.

− Mindenki hallott Hollusról, aki elárasztotta lidércekkel a Setét-erdőt. És ki más lehetne itt az erdő mellett, egy beavatatlan boszorkánnyal az oldalán?

− És mit akarsz tőlünk?

− Nem akarok én a világon semmit − nézegette a faragásokat az öreg, és az egyikről megint lekapart egy zsíros koszdarabot a körmével. − Csak erre jártam. Most arra lakom − mutatott egy távoli erdősáv felé. − Gondoltam, megnézem, igaz-e a hír, hogy bezárult az alvilág kapuja. Éjjel megtalált László, a királyi gyógyító helyettese. Azt mondta, nagy megtiszteltetés, hogy találkoztunk. Mármint nekem, nem neki.

Hollus bosszúsan gondolt arra, hogy Lászlón ezek szerint semmit nem változtatott a tíz év patkányélet, még mindig ugyanaz az elszállt seggfej, mint az udvarban volt.

− Ő változtatta disznóvá a trónbitorló királyt − folytatta Andor. − Szarka képében berepült a palota ablakán, és a király mellé már Lászlóként érkezett. Ahogy a többi gyógyító a főurak mellé. Az ál-királynak ideje sem volt felocsúdni, már a trónterem közepén röfögött.

− Micsoda nemes és bátor tett − vetette közbe Hollus, amire az öreg megvetően horkantott. Andor végigmérte őket, és így szólt:

− Megvendégellek titeket. Éhesek lehettek és fáradtak. Nálam biztonságban lesztek, senki nem hatol át a körön, amit én rajzoltam.

Hollus és Emese összenézett, és a tekintetükkel beszélték meg, hogy Emesének kicsit sem szimpatikus az öreg, a férfi azonban biztosította, hogy semmi baj nem lesz.

Andor régi történetekkel szórakoztatta őket útközben: a Rudolf előtti királyról, a száműzetéséről, a régi gyógyítókról. Hollus bosszúsan nyugtázta, hogy ahelyett, hogy a tudásából adna át valamit, pontosan olyan pletykákat mond, mint amiket ma is szoktak a palota gyógyítói. Kit érdekel, melyik régen halott gyógyító kivel szűrte össze a levet, és kinek hány fattya született?

− A nagy Károly például, hogy csak egyet említsek, olyan fiút nemzett, amilyen csak százévente egy terem.

Ó igen, gondolta Hollus. Ez a nagy Károly valóban páratlan tehetségű gyógyító volt, olyan könnyedén kötötte meg a lidérceket, hogy épphogy nem táncolt közben, nemes lidérceket fogott a szolgálatába, csak éppen a fehérnépeknek volt képtelen ellenállni. Azt beszélik, a fél vidék tele van a törvénytelen gyerekeivel, akik között a királyi udvar gyógyítói szüntelenül keresik a „Nagy Utódot” – Károly ugyanis vagy jó húsz éve már, hogy alulról szagolja az ibolyát. Csakhogy az utódok mind tudatlan földművesek voltak, varázstudománnyal egy se született.

− Az a fiú − folytatta Andor −, most lehet huszonöt éves. Gyerekként is mutatta már a boszorkánytehetség minden jelét. Foggal született − fordult jelentőségteljesen Emeséhez, aki kényszeredetten elmosolyodott, majd azonnal elkomorult, ahogy az öreg előrefordult. − És háromévesen már megbűvölt egy békát.

Na persze, gondolta Hollus. Háromévesen bárki megbűvöl egy békát, ha az idióta szülei azt hiszik, hogy a jövő leghatalmasabb boszorkánya a kölykük.

− Az udvar gyógyítói a csodájára jártak, nem hagytak nyugtot az anyjának, akit egyébként is jobban érdekeltek a férfitermészet rejtelmei, ha érti az ifjú hölgy − kacsintott Emesére −, mint a gyerek jövője. Elveszejtette hát a kölyköt; úgy hírlik, belevetette a folyóba. Persze ő azt mondta, a kisfiú beleesett, a hullámok meg elragadták. Senki nem találta meg a holttestét. Mindenki úgy gondolta, a nagy Károly utódja itt él valahol a hetedik királyságban, beavatatlan boszorkányként.

Hollus erről egyáltalán nem hallott az udvarban; úgy látszik, vagy Andornak vannak problémái az idővel, pontosabban azzal a részével, hogy mi mikor történt, vagy ő nem figyelt eléggé a többi udvari gyógyító üres fecsegésére.

Andor történetei, úgy tűnt, soha nem fogynak el. Hollus és Emese néha váltott egy-egy bosszús, majd ahogy telt az idő, egyre fáradtabb pillantást. A férfi közben megállapította, hogy nem igazak a szóbeszédek, miszerint Andort elhagyta a józan esze; tökéletesen összefüggően beszélt, és sem a szavai, sem a tettei nem árulkodtak őrületről.

− …és Ferenc akkor azt mondta: aki nem bír meginni egy éjszaka három liter pálinkát, az nem is igazi varázstudó. Aztán megitta a három liter pálinkát, és reggelre a hullaszállítók takarították el a gyógyítók palotájából.

Mindketten megkönnyebbültek, amikor az öreg belépett a fák közé az erdősávnál. Botjával a bokrokra mutatott, azok szétnyíltak előtte – és feltárult egy kidőlt-bedőlt viskó. Elviselhetetlen bűz áradt a ház felől: rothadó növényekre utaltak, elhullott állatok tetemeire, és katasztrofális WC-higiéniára.

Amint a ház felé haladtak, Andor egyszer csak megállt. Mindkét karját a magasba tartotta, és körözni kezdett a feje felett a bottal, miközben zümmögő hangot adott ki. Körbefordult háromszor a saját tengelye körül, majd kiköpött a válla felett.

Hollus megütközve figyelte, amit Emese is észrevehetett, mert odahajolt hozzá, és suttogva megkérdezte:

− Ez is egy szertartás?

− Nem − súgta vissza Hollus. − Ez azt mutatja, hogy az öregnek nincs rendben valami odabent − mutatott a halántékára.

− Távozz innen, gonosz lélek! Tudom, hogy itt vagy! – Andor leeresztette a karját, és intett nekik: –  Most már mehetünk.

Ahogy közeledtek a házhoz, a szag egyre elviselhetetlenebb lett.

− A házban már nincs bűz − mondta az öreg. − Trükkösek ezek, de a szagokat nem bírják. Kör van a ház körül: állattetemekből, rohadt krumpliból, meg sok egyébből, amit az ifjú hölgyre tekintettel nem sorolnék fel.

Hollus észrevette, hogy Emese alig bírja visszatartani az öklendezést. Szerencsére az öreg sem volt kibékülve a szagokkal, könnybe lábadt szeme, undortól eltorzult arca, és a tőle meglepő sietség legalábbis erről árulkodott.

Bent a házban valóban nem volt büdös. Hollus szerette volna megkérdezni, ezt miféle bűbájjal csinálja, mert ennek nagy hasznát venné odaát, a Budapesten, csakhogy az öreg hamarabb megszólalt:

− Ezek mindent látnak, mindenhol ott vannak, mindenhova követnek engem!

Hollus körülnézett. A ház egyetlen szobából állt, egy tűzhellyel, egy asztallal és egy ággyal berendezve. A többi helyet elfoglalták a törött korsók darabjaiból, drótdarabokból, kavicsokból, kövekből és szemétből kirakott halmok. Andor követte a tekintetét, és elégedetten kihúzta magát:

− Ezekben megbotlanak. Nem tudnak átmenni az agyagon, a köveken és a drótokon.

− Kik? − kérdezte Emese.

Az öreg közelebb lépett hozzájuk, és Hollus most már biztosan látta az őrületet a tekintetében.

− Nem tudom − suttogta Andor. − Keresztbe tettem egyszer egy nemes lidércnek, aki elátkozott. Akkor láttam őket. Árnyak, fényalakok! Itt is lehet − érintette meg Emese vállát. − Itt ülhet a válladon. Vagy a te fejeden − nyúlt Hollus felé, aki elhúzódott. − Tekeregtek, mint a kígyók − intett a kezével, mintha egy kígyót rajzolt volna. − A fények. A másvilágok lényei. Ködök. Lidérclángok. Az uralkodó lidérc két hét múlva jött vissza, és levette rólam az átkot. Azóta tudom: ezek mindenhol ott vannak.

Kihívóan mérte végig Hollust és Emesét, mintha várta volna, hogy őrülettel vádolják. A férfi tökéletes pókerarcot vágott, Emese pedig rémülten nézett körbe, hátha meglátná azokat a lényeket.

− Senki nem hisz nekem − mondta Andor. − Mindenki azt hiszi: megőrültem. Ezt is mondta az a nemes lidérc. Hogy a halál túl kegyes lenne. Hogy inkább elvesz mindent, ami az enyém volt: tisztességet, méltóságot A többit pedig megbeszéljük az alvilágban.

Emese szemmel láthatóan megborzongott. Andor elégedett lehetett a reakciójukkal, mert bólintott, és újra olyan hangnemre váltott, ahogy a mezőn beszélt.

− Üljetek le, hozok nektek enni − intett az asztal felé, majd kiment. Emese és Hollus gyanakodva nézte meg a két széket, megállapították, hogy bár mocskosak, de még mindig nem annyira, mint az egyes villamos ülései, szóval leültek. Emese meg akart szólalni, de Hollus megcsóválta a fejét, és az ajtó felé intett, amin Andor kiment.

Az öreg némi kolbásszal, sajttal és kenyérrel tért vissza. Reggeli közben Hollus igyekezett úgy terelni a beszélgetést, hogy rátérjenek végre a rohadt ösvényekre – ugyanis ez volt az egyetlen ok, amiért eljöttek a kunyhójába.

− Ó, életem legszebb húsz éve volt, amikor ösvényt kerestem! − ködösödött el Andor tekintete. − Az a titka, hogy… nincs titka! Mész, és megérzed. Amikor állattá változol, egy pillanatra megérzed a Falat. Van az a pillanat, amikor még van tested, és az, amikor már benne vagy a szövetben. Akkor megérzed. Hogy van-e ösvény, vagy nincs. Nem innátok egy kis pálinkát?

Hollus és Emese egyszerre rázta meg a fejét.

− Én iszom − állt fel, és egy üveggel, meg három pohárral tért vissza. − Hátha meggondoljátok magatokat. Emlékszem, Ferenc nagyon tudott inni! Az is lett a veszte, szegénynek. Egyszer lehányta a…

− És emlékszel még, hol vannak az ösvények? − kérdezte Hollus.

Andor töltött egy kupica pálinkát, és le is hajtotta. Majd megrázta a fejét.

− Amit találtam, mind a könyvben van. Lerajzoltam, bevittem, beleírták, én meg elfelejtettem. Tudjátok, annyi minden van egy ember életútjában, hogy…

− Tudsz átjárót nyitni? − kérdezte Hollus türelmetlenül.

Andor úgy nézett rá, mintha most vette volna észre, hogy nem egyedül van.

− És hova mennél, fiam? Érzem, hogy a lány nem ez alatt a Nap alatt született. De te igen. Nem lennél boldog ott.

− Az már az én dolgom.

Az öreg elgondolkodva nézett a férfira, aki türelmetlenül folytatta:

− Te meg kell, hogy értsd. Nem akarom a király kénye-kedve szerint használni a tudásomat. Tanulni akarok, gyógyítani, nem a talpnyaló udvaroncok seggén kenegetni a keléseket körömvirágkrémmel.

− Igaz – bólogatott Andor, majd felcsillant a szeme: – De gondolj bele! Vannak a mulatságok! Emlékszem, minden lányt megkaptunk. Ó, boldog idők! Fényűző lakosztály, nem büdös vályogviskó! És a palotába − hajolt az asztal fölé −, nem tudnak bejönni azok.

Hollus már nyitotta a száját, de Andor megelőzte.

− Értelek, fiam − dőlt hátra. − Nyitok neked átjárót.

Andor nem siette el a dolgot, olyan sokáig szöszmötölt és beszélt, hogy Hollus kezdett kitérni a béketűréséből. Reggeli után az öreg kicsoszogott a kúthoz vízért, és a férfi vele tartott, hogy segítsen neki. Nem lovagiasságból, csak szerette volna, ha haladnának végre az átjáró-nyitás felé. Aztán, már újra a konyhaasztal mellett, Andor anekdotázni kezdett a régi idők tiltott bűbájairól, és Hollus magában tartotta, hogy azokat a mai napig elvégzi minden valamirevaló gyógyító-tanonc a palotában, a mentorok beleegyező hallgatása mellett.

Andor aztán elhallgatott, mintha elfogytak volna a történetek, vagy azon gondolkodott volna, mit meséljen legközelebb. Közben elővette a kavicsait, és sorba rakta őket az asztalon, mert „állandóan résen kell lenni, ezek rafináltak ám, megtanulják, hol vannak az akadályok, és kikerülik őket”.

− Nyitsz nekünk átjárót? − kérdezte Hollus türelmetlenül.

Az öreg éppen egy drótra igyekezett felfűzni egy kavicsot, mellé egy törött korsó szilánkját. A kérdésre mozdulatlanná dermedt, és csak egy pillantást vetett Hollusra.

− Mit is mondtál, miért van szükséged az átjáróra? Egykori királyi főgyógyítóként ez nem kellene, hogy gondot okozzon.

Hollus Emesére pillantott, és a lány megcsóválta a fejét, mintha azt mondta volna: én már a mezőn szóltam, hogy valami nem stimmel az öreggel.

− Megátkozott valaki − fordult Andor felé.

Az öreg folytatta a kavics- és cserépfűzögetést; igaz, minden második mozdulattal leejtette valamelyiket az asztalra, de megszállott nyugalommal és kitartással újrapróbálta.

− Értem − bólogatott. − És a hetedik királyság főgyógyítójának erejét bárki meg tudja kötni.

Hollus rosszat kezdett sejteni.

− Akadnak olyan boszorkányok, akik képesek rá.

− Boszorkánymesterek − emelte fel a fejét Andor. − Akikből kettő a tengeren túlon él, egy a Hármas-síkságon − itt Emese felé fordult, és neki magyarázta: − ami négynapi járóföld, − majd vissza, Hollushoz: − és itt vagyunk még mi. Te, és én. S tudtommal én nem kötöttem meg az erődet.

Hollus összehúzott szemmel nézte az öreget.

− Mire akarsz kilyukadni?

− Arra, édes fiam − tette le a kavicsot, a cserepet és a drótot, és öreges mozdulattal nyúlt a széke mellé −, hogy nem akarok életem végéig egy szutykos, ótvaros, büdös vályogviskóban élni.

Hollus felugrott, de Andor fiatalokat megszégyenítően gyors mozdulattal kapta elő a botját az asztal alól, és a férfira mutatott. Hollus a rigmust már nem is hallotta, végtagjai kővé meredtek, bárhogy erőlködött, még a gondolata sem jutott el addig, hogy megmozdítsa őket. Látta, ahogy Emese felemelkedett, hogy megvédje őt, de nem tudta figyelmeztetni, hogy ne mozduljon; ugyanis egy hang se hagyta el a torkát. Andor intett egyet a lány felé, aki ájultan roskadt a földre. Hollus érezte, ahogy a teste az ő akaratától függetlenül visszaül a székbe.

− Azt hiszem − méregette őt Andor, − könnyebb dolguk lesz a király katonáinak, ha nem vagy magadnál.

Az öreg következő intésére Hollus előtt elsötétedett a világ.