Rájöttem, hogy van egy blogom. Meg van közlési kényszerem is. Jó, utóbbit egy ideje már tudtam, nem most fedeztem fel, de azt igen, hogy a kettőt milyen könnyedén lehet kombinálni.

Igazából a mai extra Sárkánycsalogatós részt akartam kitenni, csakhogy történt valami: vázlatot kezdtem írni a leendő regényhez, és kutattam is a neten. Ami azt jelenti, hogy nagyjából semmire nem tudtam ma koncentrálni, és ha már ilyen szépen meglett a fonal, nem akarom letenni, még arra az időre sem, hogy kijavítsam a következő extrát.

Viszont szépen alakul, miről fog szólni a következő könyv, és izgatott vagyok. Hamarosan ott lehetek a szereplőimmel, és átélhetem velük ezt a sok disznóságot, amit kitaláltam nekik. Közben pedig megtudtam, hogy most, a huszonegyedik században nem csak boszorkányképző van, meg rontáslevétel húszezer forintért, hanem tündérképző is. Szóval, ha valaki ilyesmihez érezne kedvet - hát, én szóltam.

Szóval, extra helyett jöjjön egy bejegyzés arról, milyen mentális állapotból születnek a regények. Amúgy ezentúl az  extra Sárkánycsalogatós meg egyéb (igen, rád gondoltam, Boszorkányszelídítő, neked is lesznek extráid) cuccokon kívül néha mesélek egypár olyan dologról, ami vagy az írás folyamatáról szól, vagy arról, ami inspirál. Utóbbi azt jelenti, hogy nagyjából mindenről.

Oké, ezt kifejtem kicsit bővebben. Olyannak képzelem a fantáziámat, mint egy nagy, árnyékszerű (leginkább elefánthoz hasonló) állatot, ami félálomban, összegömbölyödve szunyókál valahol. Csak akkor alszik mélyen, amikor határidőre kell írnom (viszonylag ritkán volt ilyen), legtöbbször azonban minden szirszar felébreszti, és fittyet hány arra, hol vagyok, mit csinálok, és tudok-e jegyzetelni.

A várost nagyon szereti – és erre mesélek is egy példát. Mentem melóba a minap a metrón, éppen fantasyt olvastam, és leült mellém egy magas, mogorva, nagyon sovány nő, akivel a reggeli ingázók rutinjával (vagyis szenvedély- és érzelemmentesen) könyökharcoltunk* egy kicsit. Miután elhelyezkedtünk, folytattam az olvasást (mert a könyökharc alatt csak úgy tettem, mintha), és pont valami nagyon beteg részhez értem – amitől felébredt az elefánt. Szóval egy-kettő elképzeltem, hogy mellettem egy éjfekete, alvilági démon ül, aki embernek álcázza magát. Nem látom, de tudom, hogy nyújtja felém a csápjait, azzal az aljas szándékkal, hogy a metrókocsi padlóján keresztül levigyen egy nyirkos és sötét barlangba, ahol meg akarja enni a szívemet – de amint ránézek, visszaváltozik majd emberré, és metró-tekintettel** bámul maga elé, mint mindenki más.

Ekkor a sovány nőre pillantottam. Pontosan olyan mozdulatlanul ült, ahogy elképzeltem a démon-szörnyeteget alakváltás után. Gyorsan a könyvre szegeztem a tekintetemet, és megmondtam az elefántomnak, hogy hagyjon békén, most metrózunk, nem írunk, itt az ilyesmiért hülyének néznek, ráadásul mindjárt beérek dolgozni, oda meg végképp nem hiányzik.

Sokszor napokig, hetekig ébren van, és tombol: vagyis mindent összekapcsol valami képtelenséggel. Mondjuk a bolti sorban állást a lidércinvázióval. Alakváltó szörnyeket a sorsukba beletörődött, okmányirodai váróban ücsörgő ügyfelekkel. Új jelenetet a folyamatban lévő regényhez, mondjuk egy állásinterjú közben. Amikor éppen „sztoriban vagyok”, szóval az üres papírra írok, akkor nagyon nehéz elaltatni, így napközben is olyasmikkel szórakoztat, hogy: „Figyelj, képzeld már el,  milyen lenne, ha a buszod a Szentendrei út helyett egy dimenziókapuba kanyarodna, a senki földjére!”, vagy „Milyen lenne már, ha elvinnék valaki hörcsögét, mert nem fizette be időben a telefonszámláját?”

Szóval így értettem, hogy nagyjából minden inspirál, egy odaégetett vasárnapi ebédtől kezdve az óraállás diktálásig, vagy az álláskeresésig. Persze, ez még nem elég, hogy egy regényt összehegesszen az ember – de erről majd legközelebb.

 _______________________________________

*Könyökharc: Én-határok kijelölése tömegközlekedési eszközökön, az „idegenek egymás mellé ülnek” szituációban. A két utas táskában kotorásnak, olvasásnak vagy vakarózásnak álcázott mozdulatokkal juttatja egymás értésére, hogy helyre van szüksége. A játék a kompromisszumos megoldásig tart, míg mindkét fél el nem helyezkedett valami olyasmi pozícióba, mintha visszahúzta volna a karját a testébe.

**Metró-tekintet: Metrókocsiban egymással szemben ülő emberek tekintete, akik igyekeznek elkerülni a látszatot, hogy a másikat bámulják. Üres, meredt tekintet, mely a sötét ablakra, az információs táblákra és reklámokra, vagy a lábakra szegeződik.