Hollus az erdőből kifele menet először elmondta magában az összes átkot és káromkodást, amit csak ismert, aztán egyet-kettőt hangosan, és csak akkor hallgatott el, amikor rájött: ezzel teljesen a frászt hozza Emesére. A lány ugyanis faggatni kezdte, hogy milyen szörnyűség történhet, amiért nem akar visszatérni a királyához gyógyítónak. A férfi megnyugtatta, hogy semmi vészes, csak valami fogság, esetleg egy kis kínzás, de megölni aligha fogják, mert saját magán kívül nem ismert senkit, aki alkalmas lett volna a főgyógyító posztjára.

Aztán megint elhallgatott, és rájött, hogy a tíz év erdei remeteélet alatt kissé elfelejtette, hogyan kell megnyugtatni valakit.

Ezután azon kezdett gondolkodni, hogy rendben, hogy kitalálta, hogy megkér egy boszorkányt, hogy átjárót nyisson – csak ez azért ennyire nem lesz egyszerű.

A boszorkányok nagy része arról álmodozik, hogy egyszer gyógyítóvá lesz az udvarban. Ez nagy megtiszteltetés, és óriási lehetőség: olyan tudás birtokába kerültek gyógyítóként, amiről a „kinti” boszorkányok csak álmodoztak. Például átjárót tanultak nyitni a világok között.

Vagyis, gondolta lemondóan Hollus, találniuk kell egy egykori udvari gyógyítót valahol, egy sima boszorkány nem tud segíteni rajtuk. Túl azon, hogy fogalma sem volt, hol keressen ilyet, az is eszébe jutott, hogy a volt gyógyítók többnyire halottak, vagy rejtőzködő őrültek.

− Milyen ösvények? − kérdezte Emese.

Hollus elgondolkodva nézte maga előtt az utat. Néhány perce kiszaladt a száján a „Vagy kereshetünk egy ösvényt is” mondat.

− Nem csak átjárókkal lehet közlekedni két világ között. Vannak kiskapuk. Amik sajnos csak akkor nyílnak ki, ha megtalálod az ösvényt. Általában trükkösek. Mondjuk, vegyük ezt a földutat − intett a hátuk mögé. − Ha itt lenne egy ösvény, úgy jutnál át rajta egy másik világba, hogy mit tudom én, végigmész rajta háttal, egészen a keresztútig. Ott, mondjuk, köpj a hátad mögé, és megmutatja magát az ajtó.

Emese szeme felcsillant.

− Akkor miért nem csináljuk azt?

Hollus elvigyorodott.

− Csak példának mondtam. Meg − komorodott el −, ezt konkrétan ki is próbáltam. De nem működött.

A lány csalódottan hümmögött.

− Szóval bárhol lehet ösvény.

− Igen. A régi, hatalmas gyógyítók le is írták, hol találtak réseket a világok közötti szöveten. Egy nagy könyvben van.

− Akkor csak meg kell keresni azt a könyvet.

− Hogyne. Hét lakat alatt őrzik a palotában, a gyógyítók sem nyithatják ki egyedül. Kivéve a királyi főgyógyítót.

− De te az voltál. Egyszer se nézted meg őket?

Hollus csak a szeme sarkából pillantott a lányra.

− Akkoriban nem érdekelt. Nem akartam elhagyni ezt a világot. Akkor még nem bűvöltél meg.

Átkarolta a lány vállát, úgy haladtak az úton.

– Aztán később persze eszembe jutott – folytatta –, csakhogy addigra a trónbitorló király gyógyítói elvittek minden feljegyzést az elátkozott palotából.

− És ha most visszamennél gyógyítónak, nem lehetne belenézni?

A férfi komor tekintettel nézett a távoli fasorra.

− Nem szabad az udvarba mennünk. A királyok és az embereik alattomosak, a bizalmas gyógyítóik olyanok, mint a kígyók. Csapdába sétálnánk. Hiába lennék főgyógyító, a könyv közelébe se engednének.

Emese tekintetében dühös szikra villant.

− De mit akarnak tőled?

A férfi vállat vont.

− Fogalmam sincs. De nem is akarom megtudni.

Bár azért sejtései voltak. Az egyik legnagyobb erejű boszorkány volt a királyságban, szóval Rudolf nyilván fel szeretné használni a tudását az ellenlábasaival szemben, amikor majd visszaszerzi a trónt. És Hollus egy kicsit sem akart más kénye-kedve szerint állattá változtatni embereket, vagy bármilyen rontást tenni rájuk.

Bosszúsan gondolt az erdő asszonyára. Persze, cukinak meg ártatlannak látszik a kis virágkoszorújával, meg a suttogó hangjával, igen, légies is, mint a fák között fújó szél, meg a harmat a fűszálakon, csakhogy az erdő ugyanakkor hatalmas és kegyetlen is. Akinek vesznie kell, azt megöli, ha az kell ahhoz, hogy az egészségesek éljenek.

Aztán eszébe jutott Egon, és vele együtt az is, hogy az a vén, sunyi hüllő törődhetne a saját dolgával is, azon kívül, hogy boszorkányok erejét köti meg. Nem értette, miért tette, de elintézte annyival, hogy nyilván bosszúból, amiért őmiatta átkerült a harmadik királyságba, ahol elvették a tojását, és lekötözték egy állatmenhelyen.

Néhány óra gyaloglás után Hollus rájött, hogy vagy a mezőn fognak hálni, vagy szállást kell találniuk. Ráadásul Emesét mintha kimerítette volna az út. A férfi nem volt meglepve, végül is délután még a Feneketlen-tónál üldözték őket a lidércek. A lány egyre nehezebben emelte a lábát, de nem szólt, és Hollust lenyűgözte a kitartása. Ugyanakkor komolyan aggódni is kezdett érte.

− Álljunk meg − mondta, és a lány megkönnyebbültnek tűnt. − Valamit ki kell találnunk. Lakik ott egy öregasszony – mutatott a távolba. – A Vízháti Kata.

Emese elgondolkodva nézett fel rá, majd megcsillant a szeme:

− Őt láttam már. Az a vén boszorkány az erdőszéli tanyáról, nem?

Hollus először elcsodálkozott, honnan ismeri a lány a vénasszonyt, aztán rájött, hogy a köztük lévő kötés miatt láthatta álmában. Csakhogy az álmok nem mutattak mindent, csak amit a férfi látott, néhány érzelmet, benyomást, de például emlékeket nem. Így Emese nem tudhatta, hogy Vízháti Kata igazából nem is boszorkány.

Az öregasszony boldogan élt az erdő szélén, aztán megnyílt az alvilág kapuja, és beköltözött a rengetegbe Hollus, aki majdnem tönkretette az üzletét. Vízháti Katáról az egész környék úgy tudta, ő a leghatalmasabb boszorkány a vidéken. Erre minden alapjuk megvolt: Vízháti Rózsának, a hatalmas és nagyhírű boszorkánynak volt az egyetlen lánya, és Rózsa nagy tiszteletnek örvendett, mint a vidék gyógyítója és javasasszonya.

Csakhogy Kata nem örökölte az anyja képességét, vagyis nem született boszorkánynak, de mindent megtanult tőle. Vízháti Rózsa hosszú életet élt, százéves korában halt meg. Makkegészséges volt, egyesek szerint eléldegélt volna még vagy húsz-harminc évet, csakhogy egy napsütötte délután varjúként szállt a vidék felett, és egy vadász igazi varjúnak nézte, és lelőtte egy nyílpuskával.

A fiatal férfi enyhe szívrohamot kapott, amikor madárért ment, és helyette egy haldokló vénasszonyt talált a kukoricás mellett. Megölni egy boszorkányt a legnagyobb balszerencse, egy életre átkozott lesz! Utóbbiról Vízháti Rózsa is biztosította:

− Örökre átkozott leszel, te ostoba pondró! Halálod korai és fájdalmas legyen, tested a föld felett porladjon el, váljon keselyűk martalékává! Ágyékodban soha többé ne ébredjen vágy! Rothadás pusztítson el, ha szerelemre gyullad irántad egy fehérnép!

A fiú izzadni kezdett; kétségbeesetten körülnézett, de senki nem volt a környéken, aki segíthetett volna. Az öregasszony meg egyre folytatta, pedig vére már elfolyt, hangja fátyolos volt a fájdalomtól, és a nyíl kiállt a mellkasából. Rég meg kellett volna halnia! De csak nem csendesedett el:

− Lépéseidet kísérje balszerencse, sújtson le rád a nyomor! Minden aranypénz változzon ganévá a kezed között!

A fiatal vadász végül rájött: a boszorkányok nem halnak meg csak úgy, valaki meg kell, hogy fogja a kezüket, így kell átadják a hatalmukat.

Megint körülnézett, és ezúttal remélte, hogy nem lát senkit a kukoricás mellett. Elégedetten nyugtázta, hogy maguk vannak – és leguggolt a vénasszony mellé. Annak még tiltakozni se volt ideje, a fiú már meg is fogta a kezét – és Vízháti Rózsa örökre lehunyta a szemét.

− Adok én neked átkot − morogta a fiú, majd gyorsan felállt.

− Te! − kiáltott rá egy öregasszonyhang; hát gyorsan megfordult.

A vénasszony, aki az úton közeledett, fenyegetően rázta az öklét.

− El ne szaladj, mert olyan fekéllyel átkozlak meg, hogy azt hiszik, még egy fejed nőtt!

A fiú körülnézett, és tiszta erőből rohanni kezdett az ellenkező irányba.

− Állj meg! Te gyilkos! Gyere vissza, hadd köpjelek szembe!

Kata hagyta eliszkolni a fiút, inkább az anyjához sietett. Meg kell fogni a kezét! Ez a legfontosabb. Végre megszerezi a hatalmát! Mennyire várta már ezt a pillanatot! Miközben a kukoricaszárak között sietett, visszaemlékezett minden becsmérlő, gúnyolódó szóra, minden botütésre a lábszárán – kisgyerek korától egészen ma reggelig, pedig már ő is túl volt a hatvanon. Kiérdemelte, hogy az övé legyen a hatalma! Ő lesz a környék legnagyobb boszorkánya.

Csakhogy elkésett; Vízháti Rózsa halott volt. A fiú addigra már nem volt sehol. Vízháti Kata mérlegelt, és döntött. A kölyköt soha nem látta  a faluban, de még ha oda való lenne, sem mesélné el senkinek, hogy meggyilkolt egy boszorkányt. A falusiak meg maguktól nem fognak rájönni, hogy ő nem kapta meg az anyja hatalmát. Végül is mi a boszorkányság? Beteggyógyítás, megfélemlítés, történetek terjesztése. Varázslás alig.

Évtizedekig eléldegélt a falusiakon, akik ugyanúgy megkeresték őt beteg emberrel, jószággal, mint az anyját, és Kata pont úgy végezte a ráolvasásokat, mint a néhai Rózsa – amik vagy segítettek, vagy nem.

Aztán jött Hollus. A férfi egyedül élt az erdőben, valahogy fenn kellett tartania magát, ezért végigjárta a környező falvakat, és ahol átkot, rontást talált, azt levette. Ahol nem talált, oda visszatért éjszaka, és rontott, átkozott, hogy legyen mitől megmenteni a falusiakat némi élelemért cserébe, és az emberek hiába fordultak hozzá: Vízháti Kata nem tudta elhárítani az igazi rontásokat.

Amikor megtudta, hogy a környéknek van már boszorkánya, Hollus megkereste őt a kunyhójában, hogy valamiféle kompromisszumra jussanak, felosszák egymás között a területet, ahogy azt boszorkányok szokták. Ellenségesen méregették egymást; az öregasszony a vályogház ajtajában, Hollus a tornácon. Aztán a férfi (aki akkor még csak egy huszonéves kölyök volt) felröhögött:

− Te nem is vagy boszorkány!

Kata szeme dühösen összehúzódott.

– Te csak egy sima öregasszony vagy! Nagy bátorságra vall, hogy boszorkánynak álcázod magad, vénasszony! Ennyire nem akarsz dolgozni?

Ezután Vízháti Kata megígérte Hollusnak, hogy egy pillanat alatt ellene fordítja a falusiakat, ha úgy tartja kedve, nyilván neki jobban hinnének, hiszen évtizedek óta ismerik. Ha nagyon felbosszantja, elmondja nekik a trükköket, hogyan lehet elfogni egy boszorkányt. Hollus megígérte Vízháti Katának, bebizonyítja mindenkinek, hogy nem is boszorkány, és akkor őt fogják meglincselni, még boszorkányfogó trükkökre sem lesz szükség.

Rövid ideig egymást bámulták a vénasszony udvarán. Aztán megígérték, hogy mindezekből semmit nem fognak megtenni. Már persze akkor, ha Hollus nem megy át az erdő egyik, Kata meg a másik oldalára. Többé-kevésbé be is tartották, bár a férfi élete elég ingerszegény volt a Setét-erdőben, így amikor unatkozott, szívesen bosszantotta Katát.

Márpedig Hollus gyakran unatkozott, és most ezért nem tartotta jó ötletnek, hogy szállást kérjenek a Vízháti Katától.