Napok óta házi fasírtra vágytam. Tudod, arra, amelyikbe belehentelsz annyi fokhagymát, hogy így kábé az idők végezetéig távol tartana minden vámpírt, meg amelyikbe állott kenyér kell, és amire enyhén ráég a morzsa. Szóval a ma esti programterv valami ilyesmi volt: a) bevásárolni, b) fasírtot sütni, c) gyakorolni, és d) regényt írni.
Növekvő lelkesedéssel vettem meg a dolgokat a fasírthoz, és már csak a kasszánál jutott eszembe, hogy ez ötszemélyes, vasárnapi ebédes adag, ráadásul a hús romlott akciós volt, vagyis néhány nap múlva leszáll az alvilágba, szóval muszáj lesz mindet megcsinálni. Amivel alapvetően semmi bajom nem lenne, ha nem egyszemélyes háztartást vezetnék (ha leszámítjuk persze a lakásban mindenfelé fellelhető növényeket fényevőket, de ők fasírtügyileg nem számottevők). A tervek megvalósításában aztán volt egy kis döccenő: amikor hazaértem, levetettem magam az ágyra, és céltalanul netezgettem valami másfél órán keresztül. Utána szerettem volna akartam el kellett volna mosogatni. Csakhogy meleg víz az nem annyira jött a csapból.
Na most van nekem itt az átfolyós vízmelegítő, akit a mai napon elneveztem Jenőnek, és akivel mindig voltak kisebb-nagyobb konfliktusaink, de alapvetően jó a kapcsolatunk, tök sok káromkodást köszönhetek neki egy-egy leforrázásos körnél, vagy éppen meleg helyett hideg vizes húzásánál, szóval végül is nagyjából egyenletesen hullámzó a kapcsolatunk. Ma viszont sehol és sehogy nem akart meleg vizet adni. Pár napja mintha duzzogott volna: hol működött, hol nem, szóval volt néhány előjel, amiket nevetve figyelmen kívül hagytam. Vagyis rendes akart lenni a Jenő, szerencsétlen szólt volna, hogy baja lesz, vízkő, vagy csak simán elege van, csak nem figyeltem rá eléggé.
Mázlista vagyok, mert amikor hívtam a tulajt, kiderült, hogy a szomszédom amúgy gázszerelő, és egyből át is jött megnézni. Mondta, hogy mit kell Jenőben kicserélni, miközben én a hozzá-nem-értők aggódásával figyeltem, ahogy visszarakja a burkolatot, és megnyugtat, hogy holnap meg is csinálják. Felcsillant a szemem, az tök jó, egy hét halál lett volna, de talán még két nap is, igazi gyermeki örömmel konstatáltam, hogy holnap már lesz meleg vizem.
Aztán, miután becsuktam a szerelők után az ajtót, megálltam a lakás közepén, és rájöttem, hogy attól ma még nem lesz. Szóval elindítottam életem első „moshatok hajat nálad?” hívását, és miközben este nyolckor átgyalogoltam a panelházak között, azon filóztam, úgy kellett volna ezt, hogy nem hátizsákban viszem a cuccot, meg famerba-kabátba öltözve, egy fenét. Hanem fürdősapkát kellett volna tennem a fejemre (mondjuk nincs, de csak emiatt kimentem volna a madaras hipermarketbe venni, csak öt kilométer), meg bojtos papucsban csoszogni (az sincs, de mondom, megoldható lett volna), vállamon a törölközővel, és samponnal a kezemben. Közben hálás voltam a sorsnak, hogy anyám tíz percre lakik, és nem mondjuk Hajdúböszörményben, akkor bajban lettem volna – bár, szerintem az ember mosdatlanul is el tudja látni a munkáját, de azért az úgy sokat rombol a hangulaton, ugye.
Szóval a terveim tökéletesen romba dőltek, se zongora, se fasírt, se írás. Amikor anyámtól hazaértem, próbaképp kinyitottam a fürdőszobai csapot. Természetesen csak úgy dőlt belőle a meleg víz. Szóval megbeszéltem Jenővel, hogy utálom. Aztán elmosogattam. Hideg vízzel. Mert a konyhában persze nem volt.
