Mikor már elég messze jártak a vénasszony házától, Hollus megállt – hát megtorpant Emese is. Szembefordultak egymással, és a férfi megfogta a lány mindkét kezét.

− Hogy érzed – kezdte, – eljött az ideje, hogy kipróbáld, milyen madárrá változni?

Emese mosolya lehervadt, s az arca elsápadt.

− Mi?

A férfi mosolya szélesebb lett. Eszébe jutottak a párkapcsolati tanácsadó cikkek, amiket álmában olvasott a neten, amikor Emese szemével látta a világot.

− Az a következő lépés, nem? – kérdezte. – Flört-jelek, udvarlás, játszmák, csók. Aztán a férfi megtanítja madárrá változni a nőt. Igazából − pillantott a távolba −, az átváltozás mifelénk az első elhált éjszaka után szokott következni, de ha nem tanulod meg, ma éjszaka az út mellett éjszakázunk.

Emese tenyere nyirkos lett. A lány összezárt szájjal nézett fel a férfira, aki biztosra vette, hogy tökéletesen ráhozta a frászt.

− Nem olyan nagy dolog − vont vállat könnyedén Hollus. − Csak az embereknek fáj, akiket átváltoztatunk. A boszorkányoknak, gyógyítóknak nem.

− Nekik miért nem? − kérdezte halkan a lány, és örült, hogy egy kicsit másról beszélhetnek.

− Ezt igazából senki nem tudja. Sokan úgy tartják, amikor egy boszorkány állattá változtat egy embert, akkor tulajdonképpen összepréseli a testét. Mások erre azt mondják, ez lehetetlen, de azzal nem sokat tudnak kezdeni, hogy a visszaváltoztatott emberek boldogan élnek még évtizedekig. De ha egy boszorkány változik át, a teste nem alakul át. Volt egy udvari gyógyító száz éve, aki azt mondta, szerinte bekerül a szövetbe.

Tartott egy kis szünetet, hogy Emese megkérdezhesse:

− A mibe?

− A birodalmak közötti szövetbe. Ott van mindenhol, nem csak a világok között: finoman beszivárog mindenhova. Állítólag a lidércek hozhatnak olyan átkot egy emberre, hogy az meglátja, mi minden szivárog át innen oda, onnan ide. Aztán persze − pillantott félre elgondolkodva −, bele is szoktak őrülni, vannak világok, ahova épeszű ember nem tenné be a lábát. Merthogy tele van mindenféle undorító szörnyetegekkel. Mindenesetre − nézett a lány szemébe −, amikor madárrá változol, egyben maradsz, csak… máshol vagy. Akkora részed marad itt, amekkorát használni akarsz. Ha az egy madártest, akkor annyi. Legalábbis egyesek szerint.

Emese úgy nézett a férfira, mintha abban reménykedett volna, hogy elneveti magát, hogy csak viccelt.

− És igaziból repülsz?

Hollus bólogatott, és arra gondolt, a repülés az egyik legjobb része a boszorkányságnak, alig várta, hogy megossza az élményt a lánnyal.

− A tériszony elmúlik tőle?

A férfi lelkes mosolya most hervadt le.

− Soha nem vettem észre, hogy félnél a magasságtól.

− Láttál valaha magas helyeken álmaidban?

Hollus visszaemlékezett, hogy a lány még csak székre sem állt soha.

− De ez más − mondta bizonytalanul, és megszorította Emese kezét. − Odafent.

− Már hogy a francba lenne más?

A férfi gondterhelten összeszorította a száját, és elnézett a távolba a lány válla felett. Meg is látott egy-két lidérclángot az erdő felett. Emese hátrafordult, és megborzongott, amikor észrevette a lángokat.

− Hogyhogy még itt vannak? − közben a lidérceken tartotta a szemét. − Bezárult az alvilág kútja, akkor lidércek sincsenek, nem?

Hollus megrázta a fejét.

− Nem szeretik a napfényt, az tény, de jó páran itt maradhattak, miután bezárult az alvilág kapuja. Amikor még nyitva volt, körrel tartottam őket az erdőben. Ami − döntötte oldalra a fejét, mert ez eddig nem jutott eszébe −, szét is oszlott, amint átmentem Józsival és a lovaggal Budapestre.

Emese gondterhelten nézett a férfira.

− Akkor megöltek mindenkit? A falvakban.

Hollus a lányra pillantott.

− Nem hiszem. Az itteniek hozzá vannak szokva. Nem mindig tudtam mindet az erdőben tartani, tíz éve gyakorlatilag folyamatos lidércinvázió alatt vannak. Szóval mindenki védi a házát. Elvileg. Én legalábbis megtanítottam nekik, hogy kell. Amelyik meg van olyan idióta, hogy nem használja, az meg is érdemli, hogy felzabálják.

Emese megint az erdő felé fordult. A lángok egyelőre a fák koronája felett köröztek.

− De mit akarnak az emberektől? Miért bántják őket?

− Nem akarják bántani őket. Csak éhesek. Az ilyen kis lidércek meghalt emberek szellemei, akik meglógtak az alvilágból. Az emberek erejéből és életéből élnek. Van, amelyik a gazdája szeretője lesz.

Emese összeráncolta a homlokát, és a férfi felé fordult.

− Mi? És még mi vagyunk perverzek ott a huszonegyedik században!

− Általában nem tudják, hogy egy lidérccel hálnak − vigyorodott el a férfi. − A rafináltabb lidércek emberi alakot öltenek. Magányos, elkeseredett embereket találnak meg. Meg igen, jó, persze − hunyorított a lányra −, meg ott vannak a perverzek is.

Emese most először mosolyodott el, bár a tekintetén látszott, hogy nagyjából hatszáz dolgot fel tudna sorolni, amiről szívesebben hallana egy sötét erdő mellett az éjszaka közepén, mint a lidércekről.

− Meg van olyan lidérc, ami mindenáron szolgálni akar. Például visz neked dolgokat, amit kérsz.

A lány felvonta a szemöldökét.

− Mint a lidérccsirkéd.

Hollus bólogatott.

− Ő nem veszi el az erődet?

− De − sóhajtott lemondóan. − Előbb-utóbb el kell majd bocsátanom magamtól.

− Amúgy most hol van?

Hollus vállat vont.

− Valahol itt, a közelünkben. Csak most jóllakott, nagy feladat volt, hogy elhozta Egon tojását. Amint éhes lesz, megint megkeres, és megkérdezi, mit hozhat nekem. Lassan mondjuk jöhetne, kéne aksi a mobilodba.

A lány ezen elvigyorodott.

− Szóval − ölelte át őt Hollus −¸ha nem akarsz madárrá változni, akkor itt kell aludnunk. Vagy visszamegyek a Katához, és lenyúlok tőle egy seprűt.

− Szerinted adna?

− Kizárt − röhögte el magát röviden. − De nem is úgy gondoltam, hogy elkérem tőle.

Emese kibontakozott az ölelésből.

− Jól sejtem, hogy hamarosan az összes királyi gyógyító és boszorkány téged fog keresni?

Hollus elkomolyodott, és pár pillanatig mérlegelte, mit mondjon erre. Végül csak bólintott.

− Akkor nem lehet, hogy nem kéne repülni?

A férfi felvonta a szemöldökét. Eddig eszébe se jutott, hogy a repülés akár feltűnő is lehet, és most már nem a környék legrajongottabb boszorkánya volt, hanem a visszatérő király szökött udvari gyógyítója. Szóval repülés, a seprűvel együtt, elfelejtve. Főleg, hogy a lány amúgy is tériszonyos.

− Igazad van. De a Vízháti Katához akkor is elmegyek. Hozok tőle pokrócokat.

− Egy feltétellel: nem fenyegetheted meg.

Hollus bosszúsan elhúzta a száját.

− Abban nincs semmi érdekes. Meg különben is, szerinted ideadja, ha kérem tőle?

− Lopd el tőle akkor.

A férfi hátralépett, és a bot hegyével körberajzolta Emesét, aki értetlenül figyelte a mozdulatait.

− Innen ne lépj ki − mondta a lánynak. − Akkor nem esik bajod.

Miután Emese bólintott, Hollus megrázta a botot, ami átváltozott nyakörvvé. Fel is csatolta a nyakára, majd Kata háza felé indult. Gyalogoljon a rosseb, gondolta, egy éjszakai repülésből még nem lehet baj!

Néhány lépés hívni kezdte a szelet. Érezte, ahogy átjárja a testét, behatol a sejtjei közé. A tér megcsavarodott. Hollus teste könnyű lett, mint a szél. Amikor felugrott, nehéz lett, mint egy bagoly teste. Széttárta a szárnyait, és hirtelen kitágult előtte a világ. Tett egy kört a lány felett, aki ámulva nézett fel rá, majd maga alatt hagyta a kidőlt kerítéseket, egy kutat, gyümölcsösöket, és meg is látta az öregasszony házát.

Vízháti Kata fel se ébredt, észre se vette, ahogy két pokrócot lenyúlt, és emberként visszasietett velük a lányhoz. Aznap éjjel a mezőn aludtak, a Hollus rajzolta körben. Felettük lidérclángok szálltak a csillagok alatt. Egymás kezét fogták, úgy nézték őket. Aztán csökkenni kezdett közöttük a távolság; apránként, lassú mozdulatokkal, mintha csak véletlen közelítenének egymáshoz. Végül Emese a férfi vállára hajtotta a fejét, és a mellkasára tette a karját. A férfi érezte a lány leheletét, szívének egyre gyorsabb lüktetését, és lassan nem tudta eldönteni, melyiküké ver szaporábban. Forróság öntötte el, megszorította Emese kezét. Amikor a lány felemelte a fejét, nem bírt tovább mozdulatlan maradni: Emese fölé hajolt, és a csókjukban az elmúlt évek, álmok minden sóvárgása benne volt.

Jóval később, amikor Hollus kezdett elaludni, Emese megkérdezte:

− Most, hogy elháltuk az első éjszakát, muszáj megtanulnom madárrá változni?