Hollus szinte azonnal beköltözött a Setét-erdőbe, miután Borbálával megnyitották az alvilág kapuját. Az idejét nagyrészt azzal töltötte, hogy távol tartsa a lidérceket a szomszédos falvaktól. Hollus még az első éjszaka kört rajzolt az alvilág kapuja köré, ami odabent tartotta őket, és csak a trükkösebbek tudtak kiszökni.

Néhány héttel az alvilág kapujának megnyitása után azzal volt elfoglalva, hogy az egyik tisztáson lévő romos vadászház köré kört rajzoljon, hogy ne zaklassák őt a lidércek. Ugyanis a vadászház azon a körön belül volt, amivel az erdőben tartotta a lidérceket, és jobb híján itt kellett laknia. Miközben botjával a kör vonalát rajzolta a tisztás füvére, azon morgott magában, hogy rajzolhatott korábban kisebb kört is, és akkor most nem kéne plusz munkát végeznie.

Miután végzett, összefogdosta a ház körül a lidérceket: csapdákkal, rigmusokkal, néha magához csalogatva őket. Egy fekete ékszerdobozba zárta a tehetetlen, hideg lánggá változtatott lidérceket, akik többé nem tudtak mozogni. Ennek ellenére folyamatosan zizegtek a dobozban, és furcsa, kaparó hangokat adtak. Az őrületbe kergették ezzel, bárhova tette a házban a dobozt, mindig hallotta a hangjukat. Szóval úgy döntött, zizegjenek máshol. Abban bízott, hogy egy jól célzott dobással bele tudja őket repíteni az alvilág feneketlen kútjába, ott meg csak foglalkozik velük valami nagy hatalmú lidérc. Vagy maradnak a dobozban örökre, de legalább őt nem fogják zavarni.

Nyomasztó volt az erdő, ahogy az alvilág kapuja felé sétált a földúton. Nem hallotta éjszakai állatok hangját, és közben folyamatosan lidérclángok suhantak el a feje felett. Némelyik leszállt hozzá, hogy megbűvölje – ezekre rámutatott a bottal, még rigmusra sem volt szükség, hogy a fénygömbök elszálljanak, pontosan olyan sietséggel, mintha menekültek volna. Hollus ilyenkor gúnyosan intett nekik, de azért készenlétben tartotta a botját, miközben az egykori palota felé haladt.

Hirtelen lehűlt a levegő, és Hollus megállt. Zsebre tette a dobozt, és maga elé emelte a botot. Lidércet érzett közeledni, de emiatt még nem állt volna meg. Ez valahogy más volt. Úgy tűnt, mintha nem egy, hanem legalább ezer lidérc tartott volna felé, vagy maga az alvilág, és megállapította, hogy ez nem egy lidércfényként keringő példány lesz. Hanem egy nemes lidérc. Vagy egy uralkodó lidérc.

Próbálta meggyőzni magát, hogy nincs mitől tartania, mert ezeket a lidérceket nem érdeklik az emberek – de elméjét mégis sötétségbe borította a közeledő hatalmas erő, és enyhe feszültséggel figyelte, ahogy körülötte a fűszálak deresek lettek.

Hatalmas, kék-fehér lánggal égő tüzes kerék bukkant fel a földúton, és egyenesen a boszorkány felé tartott. Súlya alatt remegett a föld, a fák törzsén táncolt a kék fény, az árnyékok megnyúltak. Hollus a földre koppintott a bottal, és körbefordult a saját tengelye körül, úgy rajzolta meg maga köré a kört.

A tüzes kerék lassított, és amikor már lépésben haladt, emberi alakot öltött. Éjfekete ruhákba öltözött, hosszú kabátot viselő, magas férfialak közeledett a boszorkány felé. Két kézfeje körül kék lidércláng gyúlt, ami pillanatok alatt összeállt egy-egy hosszú, egyszerre áttetsző, egyszerre fehér jégkarddá.

Aha, egy uralkodó lidérc, gondolta Hollus, és a szíve kihagyott egy ütemet. Rögtön utána a felfedezés izgalmát érezte. Nagyon kevés esélye van, hogy egy boszorkány valaha is nagy hatalmú lidércekkel találkozzon, és kíváncsian figyelte a földúton közeledő férfit.

Izgatott mosolya aztán lehervadt, ahogy a hatalmas alak közelebb ért. Eszébe jutott, hogy a kör ugyan megvédi, csakhogy egy uralkodó lidércnek nem okoz gondot megvárni, amíg ő szépen éhen hal benne. Hollus egyre bizonytalanabb lett, és mire a férfi megállt előtte, az izgalom és a kíváncsiság teljesen elpárolgott.

A lidércúr hideg tekintetéből semmilyen érzelmet vagy szándékot nem tudott kiolvasni, úgy figyelte őt, mintha mérlegre tette volna. Az alvilág sötétsége és minden hatalma tükröződött a tekintetéből, és Hollus soha nem érezte ilyen kézzel foghatónak a saját halandóságát. Csak azért nem hajtotta meg magát, mert tartott tőle, hogy attól elvesztené az egyensúlyát, és akkor ki kellene lépnie a körből. Ezért csak fejet hajtott. Óvatosan nézett fel, nem tudta, vajon egy lidércúrnak számít-e egyáltalán egy ilyen gesztus. A hatalmas férfi tekintete egy árnyalatnyival sötétebb lett.

− Boszorkánnyal, emberrel, vagy lidérccel van dolgom? − kérdezte a sötét alak.

− Azt hiszem, mindhárommal.

A hatalmas alak fürkészve mérte végig a boszorkányt.

− És miért nem engeded szabadon a lidércedet?

− Ezeket? − vette ki a dobozt a zsebéből. − Viszem őket az alvilág kapujához.

Hollus azt hitte, egy uralkodó lidérc már nagyjából mindent látott, amit ezen a világon látni lehet – de be kellett látnia, hogy tévedett; a másik felvonta a szemöldökét, és döbbenten méregette a dobozt.

− Azt máris add ide.

− Nem tudom. Ahhoz ki kéne lépnem a körből. És, minden tisztelet mellett, eszem ágában sincs.

A hatalmas alak lenézett a boszorkány lába elé, és meggyőződött róla, hogy valóban ott a kör.

− Nem váglak le − emelte meg az egyik kardot, és ezzel mintha megcáfolta volna, amit mondott. − De a lidérclángokat vissza kell vinni az alvilágbak. Tudod, mik ők?

− Tudom.

A magas férfi hátralépett. Mindkét kezénél kigyúlt a kék fény, és a kardok eltűntek. Hollus pár pillanatig habozott. Aztán rájött: olyan lénnyel áll szemben, akinek nincs szüksége trükkökre, és nem is él velük, aki még az ősi világot látta, és aki ha azt mondja, nem váglak le, akkor nem fogja orvul meggyilkolni. Ezért kilépett a körből, és a férfi felé nyújtotta a dobozt. Az átvette, kék lángot gyújtott a tenyerében, s a következő pillanatban a doboz nem volt sehol.

− Engedelmeddel, a dobozt visszakérném − Hollus bosszúsan összeszorította a száját; ezt ugyanis nem annyira akarta kimondani. A lidércúr érdeklődve mérte végig őt.

− Nem félsz – állapította meg.

− Itt nem lehet félni − nézett körül az erdőben. − Már megőrültem volna.

A magas férfi elgondolkodva méregette őt.

− És egy lidérc lakik benned.

− Ki tudod szedni?

− Nem − úgy figyelte a boszorkányt, mintha valami rejtvényt akart volna megfejteni. − Nem számítottam rá, hogy itt találom a boszorkánymestert, aki megnyitotta az alvilág kapuját. Mik a szándékaid?

Hollus szája széle megrándult; az elmúlt hetekben pont ugyanezt szokta kérdezni magától. Nem tudott mit mondani, hazudni meg nem akart.

− Miért nyitottad meg az alvilág kapuját? – kérdezte a lidércúr.

− Honnan tudod, hogy én nyitottam meg?

− Láttalak téged.

− Akkor tudod, hogy nem én nyitottam meg. Be tudod zárni?

− Csak a két boszorkány tudja, aki megnyitotta. Hol a nő?

− Elmenekült. Nincs az erdőben.

− Kerítsd elő. Vissza fogok jönni. És, ha még nyitva találom az alvilág kapuját, elevenen megnyúzlak.

Nem fenyegetésnek hangzott, a lidércúr mindezt tényként közölte, még csak a tekintete sem lett sötétebb, mint eddig.

A boszorkány bólintott. Ezúttal hazudni akart.

− Rendben.

A lidércúr bólogatott.

− Megtalállak, bárhova menekülsz is.

Azzal a hatalmas férfi tüzes kerékké változott, és elszállt a tisztás és az egykori palota felé. Hollusnak ekkor kezdett keze-lába remegni. Kellett néhány másodperc, mire felfogta: találkozott egy lidércúrral. És túlélte. Zavartan elnevette magát, és megkönnyebbülten sóhajtott.

Aztán eszébe jutott, hogy bármikor visszajöhet. Akár holnap is. Vagy egy óra múlva. Vagy azonnal. Megszorította a botot, és szaladni kezdett. Végig a földúton, átugrálva a menekülők által hátrahagyott tárgyakat, ki a tisztásra, egyenesen a palotához. Erősebb kör kell. Sokkal erősebb. Uralkodó lidércek elleni kör. Minden könyv, minden leírás, feljegyzés ott van a palotában. Valaki csak leírt az évszázadok alatt legalább egy bűbájt, hogyan tarts távol egy lidércurat!

Az egész éjszakát a palotában töltötte. A gyógyítók hatalmas könyvtárában lidérclángok világították meg a mennyezet freskóit, míg ő hol itt, hol ott rajzolt maga köré kört, és bennük ülve, állva, oldalt fekve bújta a régi könyveket, pergameneket.

A hajnal egy asztal tetején találta. Egy körben ült, törökülésben, ölében öreg pergamen. Egy lidércláng egészen közel repült a fejéhez, és ő bosszúsan nézett fel:

– Ha már ennyire ráérsz, világíthatnál is nekem.

A gyertyája ugyanis szinte csonkig égett, mire megtalálta a megoldást. A négyféle bájitalt, amiből egy ötödiket kell kevernie – a saját vérét hozzáadva. Felnézett a pergamenről, elvigyorodott, felugrott, és a kunyhóhoz szaladt.

Bevált. Évekig büszke volt rá, hogy feltalálta a módszert, hogyan tarts távol egy lidércurat, és csak az bosszantotta, hogy nem volt senki, akinek eldicsekedhetett volna vele. Hollus tíz évet élt a Setét-erdőben, de a lidércúrral nem találkozott.

Egészen addig, míg meg nem jelent álmaiban a vörös hajú lány, utána egy baleset miatt meg nem jelent egy egyetemista pizzafutár, és Hollus át nem költözött a Harmadik Királyságba. A Budapestre.